Belgrád belvárosát elhagyván a piac – mint mindig – mágnesként vonzott reggel. Egy krumplis és egy húsos burek utan nekivágtunk a Smederevska Palanka felé vezető útnak.

Belgrád biciklis szempontból kifelé olyan volt, mint befelé: türelmetlen, pláne a biciklikkel szemben, egyenetlen és idegen. Egy körforgalom után lefelé csorogtam a villamosnak kijelölt külön sávban, mivel az autók két sávja rosszabb opciónak tűnt. Ennek hátulütője az volt, hogy a villamos sín jobb oldala és a sávot szegélyező 30 centis padka közé ‘szorultam’. Ez nem is lett volna probléma, de kicsit hátrébb valahol Zsófit szendvicsbe fogta két busz (Nem veszélyesen, csak okosabbnak láttam nem kifordulni közűlük. – Zsófi) Megfordultam, hogy megnézzem, hogy merre is van és csak annyit hallottam, hogy súrolja az oldalsó csomag a padkát. Az agyam körülbelül odáig jutott, hogy

nem lesz ez így jó,

és már a földön is voltam, két első csomag pedig letört a csomagtartóról.

A biciklit és az első pakkokat feldobtam fűre, és kezeimet derekamra téve mértem fel a helyzetet: nemhiszemelhogyamásodikhéten, minekkellettezmost, valamint kicsúszott még egy-két csillagos frázis.

Volt egy kis ijedtség; nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kis malőrből komoly logisztikai probléma lehet. Szerencsére, mire egy közeli bicikliboltba értünk, már csak az zavart, hogy Zsófi szemüvegébe is belehorzsoltam egy fél centit. Várható volt, hogy egy félreeső bringaboltban nem is lesz specifikus Altura csomag-horog. A boltos csak ennyit mondott (klasszik balkáni-oroszos akcentussal kéretik olvasni)

We don’t have parts like this, everything in Serbia is custom.

Javasolt azonban pár gyorskötözőt, ami nem is volt rossz ötlet. Irány a piac – hova máshova mennénk, s 9 gyorkötözés múlva custom módra virított az első csomag a vadrácson.

Az első 10 kilométeren két dudáló busz között még aggódva nézegettem, hogy melyik pánt pattan el, aztán szépen lassan a város átváltott vidékre, a betonkerítések átöltöztek rendezett portákká, a szemét helyett kakasok és tyúkok szegélyezték az utat. A dudáló buszok helyében pedig már csak acsargó pár kilós kutyák kergettek minket a falvak határában, így a gondolataim már rég nem az elülső elemek stabilitása körül forogtak.

A különbség ilyenkor igazán látványos, amikor pár óra alatt folyamatosan, lassan, és nem a kocsiablakból szemléljük a változást. Az emberek elkezdenek mutogatni, integetni, a gyerekek szájtátva állnak vagy mosolyognak; amikor megállunk, a járókelők leállnak velünk beszélgetni és kis pantomimezés és pár szó után jó szerencsét kívánnak bravóbravózás közepette – ez egy nagyvárosban elképzelhetetlen lenne.

Ebédre egy üzemen kívüli kocsma teraszán álltunk meg hagymázni-uborkázni-kenyerezni. Nagy meglepetésünkre itt csak egy anyuka kívánt jó étvágyat, mindenki más szomorúan gyalogolt célja felé – feltételezhetően a bezárt kocsma miatt búslakodott a település.

Az este közeledtével elkezdtünk gondolkozni, hogy első kültéri alvóhelyünk melyik település előtt vagy után legyen, szemünk már alkalmas félreeső sátorhelyek után pásztázott. Úgy döntöttünk, hogy a következő városon, Mladenovacon még átgurulunk, s utána terítünk sátoralját.

A településbe befelé menet két versenykerékpáros srác ment el mellettünk, és a szokásos ciaoval üdvözölt. 50 méterrel később, Zsófinak láng gyúlt a fejében: kérdezzük meg őket, hogy merre sátrazzunk. Be is indítottam az utánégetőt, és hegynek felfelé – vállvereget – utol is értem őket. A nekik szegezett kérdés annyira váratlanul érte őket, hogy azt javasolták, menjünk el Mladenovac közepéig, addigra kitalálják.

Így is lett, a következő állomásunk a helyi templom kertje volt. Egyikőjük bement beszélni pappal, aki, láss csodát, belement abba, hogy a kertben verjük fel a sátrat. Mire elkezdtük volna lepakolni a cuccainkat, kisebb pap-csapat lett körülöttünk, meg is mutattuk a térképet és odaadtuk a bosnyákra fordított motivációs levelünket. Ezek láthatóan nagy érdeklődést keltettek, és pár perc múlva már a helyi parókia alatti rendezvénytermet ajánlották fel nekünk. Bojan, az eredeti felderítőnk csak ennyit mondott

It’s like a hotel, but only three stars!

Két biciklis megmentőnk, Bojan és Nenad útnak indult, de ígérték, hogy egy óra múlva visszatérnek. Gyors kipakolás, átöltözés és rendezvénytermi zongorán klimpírozás után meg is érkeztek, Bojan a saját készítésű protein szeletével (füstölt sonka) és egy kilós mogyoróvaj-vödörrel.

Rövid séta után autóba pattantunk, ők ketten körbemutogatták a 25 ezres Mladenovacot – ami kedd este élt, mozgott, csinos és rendezett volt. Le is parkoltunk egy trendi kafana előtt, ahol egy-két sör mellett meg is beszéltük az útvonalat, a Nišig vezető útfelületet, és természetesen az eddigi étrendünket. Bojan meglepve tapaszalta, hogy nincs nálunk sir – sajt, így hazafelé menet feltétlenül meg kellett állnunk egy boltnál, ahonnan idegenvezetőnk egy utcakő méretű kirakatbontó sajttömbbel sétált ki.

Bojan és Nenad felbukkanása egy szempillantás alatt megjavította a napunkat és arcunkon gyermeki mosollyal mentünk vissza a szállásunkra a parókia egy kisebb parketta borítású szobájába.

Az elalvás szokás szerint gond nélkül ment, és másnap reggel hétkor már indulásra készen gurultunk le a helyi pékségbe. Mivel az eredeti terv szerint még bőven volt időnk, hogy Smederevska Palankának útnak induljunk, megálltunk egy kávézóban, hogy ellenőrizzük a Couchsurfing és útvonal terveket.

Tíz perc sem telt el és Bojan nyitott be az ajtón, s egyből az ismerősei asztalához invitált bennünket. El is mesélte a helyieknek az utunk részleteit és céljainkat, akik bravózással nyugtázták terveinket. Mivel estére nem volt még fix tervünk, meg is kérdeztem Bojant, hogy van-e ismerőse esetleg Smederevska Palankában, akinek a kertjében meghúzódhatnánk. Nem sietünk sehova, hiszen csak harminc kilométer a táv.

Bojan kis gondolkodás után azt tanácsolta, hogy mivel a Smederevska Palanka szerinte is nevetségesen közel van, mi lenne, ha tovább mennénk és meglátogatnánk egy helyi nevezetességet, a Zdrelo gyógyfürdőt, mely alacsony áraival kecsegtető opciónak tűnt. Pláne, hogy Bojan szerint teljesen sík terep vezet a termálfürdő bejáratáig. Tanácsadónk és idegenvezetőnk kifizette a számlánkat, sok szerencsét kívánt és el is hajtott.

85 kilométerrel és az ígértekkel ellentétben 600 méter szintkülönbséggel később meg is érkeztünk az erőd alakú (jó kérdés, mi sem tudjuk, miért) fürdőbe. A hegyes-völgyes terepet nem bántuk, mert így legitimizálva lett mind az ebédre elfogyasztott sonka-sajt duó, mind az esti lábáztatás, ami közben nagy egyetértésben konstatáltuk, hogy a véletlenszerű események, az emberek önzetlen segítsége és a füstölt sonka igen pozitív hatással van az utunkra.

 


 

Reméljük tetszett az írás, s élvezettel olvasod a kalandjainkat. Ha így van, s szeretnél nekünk örömet szerezni, arra kérünk, hogy támogasd az alapítványt, amely munkáját segíteni próbáljuk. Már egy sütemény ára is segít.




SOS-Logo