Niš előtt: Jagodina

Péntek este gurultunk be a városba, már bőven sötétedés után, mert egy kicsit elszámoltuk az aznapra eső távot és szintkülönbséget: az általunk gondolt sík 50 kilométer, dimbes-dombos 85-re nőtt, amikor rájöttünk, hogy mégsem célszerű letérnünk a főútról és levágni a távot. Némi helyiekkel mutogatás, szerbangol makogás után arra jutottunk, hogy nem elég jó minőségű a rövidebb út, s inkább a biztos aszfaltot választottuk.

A táj egyébként álomszép volt, és mindketten sajnáltuk, hogy nincs idő ma megállni egy piknikre vagy néhány jó fotót készíteni. Ugyan felfelé mászva leginkább csak a biciklink első tengelyét bámultuk, a dombok közt legurulni mesés volt. Rikító zöld mezők felásott földekkel váltakoztak a barna minden árnyalatában, s az aszfalt fehér kígyóként kanyarogva fénylett a napsütésben közöttük. Mi pedig száguldottunk rajta, ahogy a lábaink bírták.

Itt meg is említeném a tempónkat, ami most dombrólle 30-40 km/óra, síkon 18-23 km/óra, dombrafel 7-10 km/óra. Átlagban pedig mindig 15 km/órával számolunk, hogy legyen benne egy kis buffer. Kíváncsian várjuk, hogy fog ez változni a bolgár és török hegyeken tervezett edzőtábor után.

Nyolc felé közeledett, mikor átfázva és fáradtan a hosztunk címre érkeztünk. Nagy reményeket fűztünk ehhez a vendéglátónkhoz, az értékelései egy világlátott, nagytudású idős urat ábrázoltak, s az ilyeneket mi nagyon szeretjük.

Sajnos nem ez várt ránk.

Beszámolónk az ízes részletektől mentes lesz, leginkább a vele szembeni tisztelet miatt. Mert valóban világlátott és végtelenül jószívű, jóakartú embert ismerkedtünk meg aznap este. Arra viszont nem volt teljesen felkészülve, hogy vendégeket fogadjon.

Bemutatkozás után a kert végébe vezetett minket egy nyárilak szerű házikóba, ahol aludhattunk. Miután kihordtuk belőle az ott felhalmozott vas ládákat és pókhálós bicikliket, be is pakolhattunk. A házikó azonban egy éve üresen, fűtetlenül és takarítatlanul állt, s még ott voltak a korábbi ottlakó nyomai: a szobában az ágyon, a mosdóban. És a pókok. Rengetegen. De megköszöntük, mert biztos lesz még ennél rosszabb is, és mert hálásak voltunk, hogy nem nullafokban kell sátraznunk.

A megmérettetés azonban csak ekkor kezdődött, s mire az este végére értünk, inkább sátraztunk volna.

Lepakolás után, az ajánlaton, hogy nézzük meg néhány olcsó közeli étkezdét, kapva-kaptunk. Éhesek voltunk, és valahogy fel kellett melegednünk. Sétáltunk, ettünk, egy pohár sör is legurult. Eltelt két és fél óra, s a vendéglátónk pedig csak beszélt, beszélt. Az elmúlt három óra alatt egy mondatot nem tudtunk mondani. Az úr egyik témából a másikba csapongott, mi udvariasan figyeltünk, bólogattunk, hümmögtünk, s igyekeztünk releváns kérdéseket feltenni, ami vagy nem engedtetett meg befejezni nekünk, vagy nem lett megválaszolva. Mire visszasétáltunk a házhoz, már Zsolt én én is az erőnk végén jártunk, itt azonban még egy óra körbevezetés várt ránk, amíg bejártuk a telek különböző épületeit, s megvizsgáltuk a gyűjtő-kereskedő úr hatalmas koszos gyűjteményánek minden darabját. A jelenet ijesztő volt, és minden kimondott és kimondatlan jelzésünk, hogy lassan aludni térnénk, süket fülekre talált.

Fél 12-kor elmorzsoltam az első könycseppet.

A fáradtság és a hideg győzött. A helyzet kétségbeejtő volt és kész voltam félretenni az udvariasságom, és határozottan kérni, hogy visszavonulhassunk. Így is tettem. Még végighallgattunk egy tízperces monológot a bejárat előtt, majd három és fél óra kínszenvedés után végre magunkra zártuk a kisház ajtaját, ráfordítottuk a kulcsot, és csönd volt.

Ha valamire jó volt ez a pár óra, hogy kevésbé lássuk komornak a lakhelyünket. Mégis csak a miénk. Csönd van, magunk vagyunk.

Kínunkba nevetve szedtük le a régi ágyneműt és terítettük le a hideg, koszos ágyra az összes szekrényben található lepedőt és függönyt. Rá a hálózsákokat, amikbe ahogy voltunk, ruhában ugrottunk be és cipzároztuk be nyakik, figyelve, hogy nehogy az ágyra kerüljön a fejünk, amiből dohos por és penész szag áradt.

Ha anyám ezt látná.

és

Hát nem sok ember lenne hajlandó végigcsinálni ezt velem.

mondatok után szerencsére hamar el is aludtunk, s éjjel is csak néhányszor ébredtem fel, hol a hidegre, hol arra, hogy az orrom túl közel csúszott a büdös lepedőhöz.

 
A szombatot Jagodinában töltöttük, kávézóból kávézóba sétálva, s élvezve a főtéren a meleg napsütést. Gyönyörű nap volt, házigazdánk pedig árulni ment a közeli piacra, úgyhogy estig biztonságban voltunk tőle is. Írogattunk, olvasgattunk, szervetük a következő hetek szállásait.

A döntést, hogy a Jagodinába tervezett három napot lerövidítjük, viszonylag könnyen meghoztuk. Nišbe már késő lett volna tovább indulni, úgyhogy elhatároztuk, hogy valahogy kibírunk még egy éjszakát, s másnap korareggel indulunk. A nap fénypontja a vacsorahelyünk volt, ahol 200-250 dínárért (500 forint) kaptunk egy háromfogásos menüt, amit az angolul nem beszélő pincérlány activity formájában adott elő nekünk. Végtelenül élveztük a mutatványt is és a végül elénk került ételt is.

Éjszakára csendben lopóztunk vissza a szállásra, rettegve, hogy összetalálkozunk a háziúrral, de sikerrel jártunk, s még egy hősugárzót is sikerült beüzemelnünk többé-kevésbé. A második este már nem is volt olyan rossz, s az is lehet, hogy pár hónap múlva vágyakozva gondolunk majd vissza arra, amikor legalább négy fal volt körülöttünk.

 

Jagodina – Niš: az eddigi leghosszabb napunk

Korán reggel indultunk tovább, mert tudtuk, hogy az eddigi leghosszabb napunk vár ránk: 100-110 kilométer dimbes-dombos terepen. Azért egy reggeli burekezésre még jutott idő, anélkül talán már nem is tudunk tekerni.

Az első harminc kilométer lassacskán ment, a szembeszél sem segített, úgyhogy meg is álltunk egy lélekerősítő kávéra. Ez vagy nagyon hatásos volt, vagy elállt a szél, miközben megittuk, mert utána sokkal jobban ment. Megmásztuk az első nagyobb dombot, majd egy gyors ebéd következett, Ražanj főterén, némi maradékból: szalonna, kenyér, ajvár. Milyen szerencse, hogy az elmúlt két nap hideg volt a házikóban: semmi nem romlott meg.

Továbbindulás előtt még rendeltünk egy-egy török kávét a főtér egyetlen nyitva lévő bárjában, amit később a bent ülő fiatal urak nem engedtek kifizetnem, a vendégük voltam. Huncut mosolyukból arra kellet következtetnem, hogy az ablakon át végignézték az nemsokkal korábban odakint előadott táncos karaoke bemutatóm: Taylor Swift Shake it off-ja szólt, nem bírtam magammal.

25 kilométerrel később ismét megálltunk, ez alkalommal Aleksinacban. Megtaláltuk a városka Ráday utcáját, s az egyik teraszon ülve élveztük a napsütést, egy újabb kávét kuvana rakiját, s ahogy a United idegenben győzi le a Liverpoolt. Korán indultunk, s ma nem sietünk sehova.

Aleksinac után már csak egy emelkedő és 30 kilométer várt ránk, s épp naplementekor gurultunk be Niš központjába. Kellemes, hosszú nap volt; el sem fáradtunk, csak a térdeink jelezték finoman, hogy elég lesz mára.

A történet folytatása: Kalandjaink Dél-Szerbiában II.

 


 

Do you enjoy reading about our fortunes and misfortunes? If you do, please spare some change to support a cause that’s important for us. A price of a coffee would do.




SOS-Logo