Görögországról szóló beszámolónk első része: Görögország I.

 

Végre eljött ez a nap is! Kempingezünk!

Négy hét Couchsurfingezés után, abban a műfajban már egészen profinak éreztünk magunkat, itt az ideje egy újabb kihívásnak! Lássuk, hogy megy a sátrazás!

Angliában, miután beszereztük fő felszereléseinket, egyszer már kipróbáltuk, hogy bírjuk a vadkempingezést: lestoppoltunk Devonba, és két napot sátorban aludtunk. Őszíntén szólva, kicsit féltem, hogy mi lesz, ha utáljuk az egészet és elveszi a kedvünket az utazástól, de szerencsére nem így lett. Élveztük a kötetlenséget és a szabadságot, s legfőképp az újszerűséget, hogy most valami mást csinálunk a megszokottól. Rendben lesz ez.

Ebben a szellemben vártuk tehát a jóidőt, hogy sátrat állítsunk.

Felszerelésünket az eBayről vadásztuk össze, ami épp elérhető volt, és inkább könnyebb, vékonyabb hálózsákot választottunk, arra számítva, hogy az út nagy részén úgyis meleg lesz. 8 fok a limit, amiben már jószívvel sátrazunk, s 4-5 fok, amit kibírunk. Most az előrejelzés 6 fokot ígért éjszakára, szóval eljött az idő.


 

Kavala, a hegyes

A 2-es utat követve kerekeztünk kelet felé, ami a tenger vonalát követi. Na nem a part mellett, hanem a szomszédos hegyeken. Dombról-dombra kapaszkodtunk, 25 fokban és szikrázó napsütésben – az eddigi legélvezetesebb napunk volt.

Félúton megálltunk a szokásos piknik ebédre: kenyér, hagyma, paradicsom, házi olivaolaj. A tengerpartra gurulva a homokban terítettünk meg, s ebéd után, míg Zsolt szunyókált a napon, én kihasználtam, hogy ruhákat levetve kicsit kiegyenlíthetem a barnulás nyomokat a bőrömön.

A végcél erre a napra Kavala volt, egy vidám, nyüzsgő kisváros, hosszú tengerparttal és a szomszédos hegyekbe felkúszó lakónegyedekkel.

Zsolt névnapja lévén, egy kis kávézóban ünnepeltünk, ahol jutott neki egy ünnepi sör és pár órányi nyugodt reddit olvasás. Ezek azok az apró luxusok, amik kincs számba mennek most nálunk.

Közben a Google Streetview segítségével megnéztük a környék utcáit, hogy merre érdemes kemping-zugot keresnünk, s Zsolt ki is választott egy szimpatikus területet. Csak a sötétedést vártuk, hogy nekiinduljunk.

Igen, Zsolt választott. A hegyen.

Meredek lesz, de csak 1.5 kilométerre van… az oké, nem?

Negyven perccel és 1.5 kilométernyi 10+ %-os emelkedővel arrébb a fogamat csikorgatva feszültem neki a 45 kilós biciklinek és küzdöttem magamat fölfelé. Zsolt okébocsoké-jából gondoltam, hogy az arcomra van írva, amit az esti extra testedzésről gondolok:

mi baj lett volna a tengerparton kempingezéssel?!

Végül nem is mentünk olyan messzire a várostól, mint terveztük, hanem megálltunk az első megfelelőnek tűnő helyen. Igaz, innen csak lábujjhegyre állva volt kilátásunk a tengerre, de legalább el voltunk rejtve az út menti bokrok mögött.

Vacsorára lekváros-diós tészta lett a menü. Zsolt elsőre beindította a whisperlite-ot (benzinfőző), ami egyike volt az olyan felszereléseinknek, amit nem próbáltunk ki indulás előtt. Bátor, igaz? De minden rendben volt, és húsz perccel később már nagy kanállal faltuk a tésztát és ittuk a meleg teát.

Fél tízkor ugrottunk be a hálózsákba, természetesen a napi biciklis ruhában, pulcsiban, kabátban. Mégis csak 6 fok lesz este.

10 órával később közepesen pihenten ébredtünk. Főtt a kávé, a zabkása, s mi leszűrtük a tanulságokat:

  • 6 fokban hideg van,
  • Zsófinak kell még egy zokni,
  • érdemes az utcáktól messzebb menni, mert a görögök hajnalban járnak haza,
  • s ha hegyre is megy az ember, nem árt vízszintes talajt keresni az alváshoz, hogy ne guruljunk egymás nyakába az éjszaka alatt.

Egy előnye azonban volt annak, hogy ilyen magasra másztunk az este: reggel csak gurulni kellett lefelé a városig, majd tovább Keramoti felé.


 

Keramoti, a tengerpartos

Néhány óra napsütésben tekeréssel, olvasással, blogírással később ismét sötétedni kezdett, s az előző nap tapasztalatai után már magabiztosan álltunk neki a táborállításnak. Keramotiba már délután megérkeztünk, így volt időnk előre kinézni a táborhelyet: a tengertől pár méterre, fenyők közé rejtve vertünk sátrat, vízszintesen, csöndben.

Ez az este már sokkal jobban sikerült. Melegebb is volt, s reggel kipihenten keltünk és boldogan faltuk az újabb adag zabkását a parti homokban ülve.


 

Mesi, a temetős

A harmadik este ismét kihívások vártak ránk.

Késő délután haladtunk el a Vistonida-tó mellett, ahol flamingókban gyönyörködhettünk – volna, ha hagynak a frissen életrekelt szúnyogok.

Videójáték-szerűen tekertünk végig a tó melletti úton: az út közepén autók, a szélén fejmagasságban szúnyogfelhők nehezítették a pályát. Ezeket kerülgettük, lebukva, gyorsan irányt váltva, s amikor mégis belefutottunk egy-egy vérszívó-felhőbe, veszettül csapkodtuk magunkat. Az autókban ülők számára igen szórakoztató látványt nyújthattunk.

A tó egyébként gyönyörű, s hírneve is messzire nyúlik a múltba: annó (mintegy 2300 éve) Arisztotelész arról áradozott, hogy itt található a legtöbb féle halfaj a világon.

A nyeregben értek minket a lebukó nap sugarai, s hosszú ideig nem tudtunk megfelelő kempinghelyet találni.

Egy rosszkedvű, mogorva faluból inkább elmenekültünk, majd a vízátfolyások tettek keresztbe, a harmadik próbálkozásunkkor ismét a szúnyogcsaládok űztek el, majd, mikor már azt hittük, megvan a helyünk, két kóbor kutya ugrott ki a bokorból és tudtatta acsarkodva, hogy nem szeretnék, ha a szomszédjukban vernénk sátrat.

Egy órával később ugyan, de az ötödik helyszín bejött: egy falun kívüli temető hátuljában vertünk sátrat, egy tavalyi gyapotföld szúrós maradványain.

Itt legalább nem voltak kutyák, védve voltunk az úttól, s a szomszédok is békések; nekiláthattunk az aznapi vacsora elkészítésének. Az egyik kulacsunkban reggel óta ázott a fehérbab, ami melé rizs, paradicsom, zöldésgek kerültek a lábosba. Igen finom lett – de nem tudom eldönteni, hogy én lettem-e zseniális szakács, vagy csak minden este farkaséhesek vagyunk.

A reggeli napsütésben észrevettük, hogy egy közkút is van a temető oldalában, s három nap után úgy döntöttünk, itt az ideje alaposan megmosakodni.

A nedves törlőkendők nem sokat érnek, ha egész nap biciklizik az ember, a benzinkutakon pedig csak cicamosdásra volt lehetőség.

Most viszont felváltva (bio)szappanoztunk és dugtuk a testrészeinket a hideg kútvíz alá, szemérmesen nézve jobbra-balra mivel a temető melletti úton már elszórva jártak az autók.


 

Maroneia (előtt), a nemzeti parkos

Negyedik kempinges napunk reggelén szembetaláltuk magunkat két elmosott úttal és egy híddal. A kerülők jó pár váratlan kilométert adtak hozzá a napunkhoz, és sejtettük, hogy nem tudjuk tartani a tervezett célt…

Estére azonban kiderült, hogy ennél nagyobb szerencsénk nem is lehetett volna!

Nem csak hogy szebbnél-szebb helyeken tekertünk át egész nap (Az útvonal felülírta a kavalait, szóval EZ volt az eddigi legszebb napunk!), de a naplemente is egy nemzeti park utolsó tengerparti szakaszán ért utol. Ennél jobb táborhelyet kívánni sem tudtunk volna.

Kempingezésre edzett szemünk már az útról kiszúrt egy kis tisztást, s már neki is láthattam a vacsikészítésnek: itt a serreszi Julinktól tanult kuszkuszt próbáltuk ki.

Az éjszaka csak egy meglepetést tartogatott: közeledő vakkantásokra ébredtem, s egy perccel később már a fülemtől pár centire szuszogott egy hatalmas kutya. Riadókészültségben, lélegzetvisszafolyva feküdtünk a sátorban, de szerencsére csak felmérte a terepet: tüzetesen körbeszimatolta a sátrat, majd továbbállt.
 

Görögország, imádtunk!

Igen, imádtuk! Az európai árakat leszámítva csak jó élményekkel telt az ittlétünk: kedves emberekkel, gyönyörű idővel, álomszép tájjal.

Sehol sem lettünk volna szívesebben!

Ha egyszer újra Európában biciklizünk, jó lesz felfedezni a déli országrészt is, de addig is szeretettel ajánljuk mindenkinek, hogy látogassák meg az ország északi megyéit. Megéri!

 

 

Reméljük tetszett az írás, s élvezettel olvasod a kalandjainkat. Ha így van, s szeretnél nekünk örömet szerezni, arra kérünk, hogy támogasd az alapítványt, amely munkáját segíteni próbáljuk. Már egy sütemény ára is segít.




SOS-Logo