Hajnali kettő volt, mikor lekászálódtunk az esfahani buszról.

Ahogy kivettük a kerékpárjainkat a busz hasából, mellénk lépett az addig mellettem ülő kedves hölgy és elkezdtük a szokásos, nyelveken átívelő mutogatásunkat, hogy miről is van szó. Amikor meghallotta, hogy kempingezni tervezünk, gyorsan egyeztetett a lányával, majd félénken meginvitlát minket: aludjunk inkább náluk.

Sétatempós taxis felvezetést kaptunk egészen a lakásukig, ahol kényelmes kanapé várt minket és egy még félénkebb nagynéni.

Reggel a világosban azonban mindenki kinyílt és felbátorodott. Előkerült egy unokaöccs, aki motorján ügyintézni fuvarozott minket a városban, és finom falatok is vártak minket reggel-délben-este.

Ez volt az első váratlan meghívásunk Iránban, s imádtuk minden pillanatát!
Azam, Parisa, Amma… köszönjük!