Felkészülés

Szerda délután kipihenten és fejben felkészülten gurultam be Sarakhs határvárosában a Vörösfélhold állomásra (ez az itteni Vöröskereszt). Fejben, mert ekkor már több mint öt hete nem bicikliztem érdemben, s most az eddigi legnehezebb pálya állt előttem. De én a futóversenyekre is mindig szerettem jóelőre rápihenni… szóval mi baj lehet?!

Az Vörösfélhold állomásról Balázs és Eni blogjából hallottam először, de azóta többen is említették, hogy ide érdemes jönni, s így is van, itt minden utazót tárt karokkal várnak. Kíváncsiságból kitöltettek velem egy nyomtatványt: honnan-hova utazom, van-e blogom, milyen vallású vagyok… majd hátravezettek a szobába, ahol aludhatok.

Itt már ketten várták a másnap reggeli határnyitást: Leonie és Philipp, egy német pár, akik hozzám hasonló útvonalon utaznak.

Megkönnyebbültem, hogy nem kell egyedül nekivágnom a türkmén sivatagnak, s gyors ismerkedés után az is kiderült, hogy némi extra súlytól is segítenek megszabadulni. Zsolttól ugyanis egy kiló Nutellát kaptam a születésnapomra, amit egyedül elfogyasztani legalább egy hetembe telne.

A terv gyorsan formálódott, a szénhidrátfeltöltés jegyében már keveredett is a palacsintatészta, közben test-haj-ruhamosás és szárítás, táska-újrapakolás és persze az elmaradhatatlan történetek cseréi folytak.

Mindnyájan izgatottan vártuk, hogy magunk mögött hagyjuk Iránt, ami jó volt, jó volt, de épp elég volt.

A vacsorához azért iráni mintára terítettünk: a földre, az épület leghűvösebb pontján, a folyosó kövén.

Tizenegykor már készen álltunk aludni térni, hogy még egyszer utoljára alaposan kipihenjük magunkat a ránk váró feladat előtt. Reggel azonban kimerülten, kialvatlanul ébredtünk mindnyájan. Az ágyunkként szolgáló öreg szőnyeg ugyanis tele volt lakókkal, akik hat-nyolc kis lábbukkal fel-alá mászkáltak rajtunk egész éjjel. Mire felébredtünk, minden szabad bőrfelületünket csípések tarkították.

Sebaj, gondoltuk, majd délután kialusszuk magunkat.

Elköszöntünk a szállásadóinktól, s elindultunk keletnek, hogy elcsípjük a kilenc órás határnyitást.

Átbiciklizni Türkmenisztánon

Türkmenisztánon átbiciklizni a kerékpáros túrázók mumusa, a rettegett 465 kilométer. Főleg, ha nyáron érkeznek, mint mi is, s ha Dél-Nyugatról jönnek be, mint mi is.

Közben persze egy remek kihívás is, s bennem már indulás óta mocorgott a versenyszellem, hogy Naénmajdmegmutatom, én bizony áttelerek rajta, mindegy mi lesz, úgy áttekerek, hogy csak na! – Türkmenisztánon átbiciklizni ugyanis presztízs kérdés bringatúrás körökben, engem meg az ilyen kihívások mindig is motiváltak.

Na de mi a nagy szám benne?

A táv ugyan nem vészes, és 5 napot kapunk rá a tranzitvízummal, bár ez a határnyitvatartás miatt (9-18) ez inkább csak 4.5 nap. Ez nem is lenne feladat, egy szép tavaszi Szerbiában erőfeszítés nélkül teljesíthető, de itt a sivatagon kell keresztülverekedni magad, iszonyú hőségben, folyamatos szembeszélben, ami mellett 15 km/órás sebességet is csak nagy erőfeszítés árán lehet tartani. Az elhaladó autók a szemedbe-szádba fújják-keverik fel a homokot, s egy napnyi vizet kell mindig vinni magaddal, mert megálló kevés akad. A legrosszabb azonban az útminőség, ami a lelket is kirázza belőled. Száz kilométereken keresztül visz a törmelék út, amiből kiállnak a valaha volt beton darabjai, máshol pedig a meglévő aszfalt hullámzik a kerekek alatt és dobál jobbra-balra, vagy épp több benne a kátyú, mint az út.

Ilyen körülményekre készültünk indulás előtt, s Türkmenisztán nem okozott csalódást.

Első nap

Csütörtök. A határátkelés simán ment. Másfél óra volt az egész, mindkét oldalon átnézték a csomagjainkat. Leonie és Philipp érdekesebbnek tűntek, nekik számos táskájukat megvizsgálták, inkább csak kíváncsiságból. Elkérték a fényképezőgépüket is, megnézegették a képeket, csevegteg az iráni élményekről. Nekem csak a gyógyszeres pakkom vették számba.

A türkmén oldalon én kaptam több figyelmet, mint szingli lány, akin a fiatal határőr urak próbálgathatták a sármjukat és az angol tudásukat. Itt nekem már táskát sem kellett nyitnom, csak ugyan mondjam már meg, van-e barátom-férjem, s ha nincs, nem akarok-e itt maradni feleségnek.

Mindez kellemes, légkondis termekben zajlott, s mivel tudtuk, hogy sokáig fog tartani, teljesen zen-ek voltunk a dologgal kapcsolatban.

11:30-kor mosolyogva gurultunk ki a Türkmenisztánba, azzal a mosollyal, amit úgy tűnik minden biciklis túrázó visel, amikor új országba ér: az “Úristen, ide is eljutottam!”-mosoly. Jó volt látni a másik kettőn, hogy ők is ezt csinálják.

Az utunk az első faluba vezetett: pénzt váltani, vizet venni.

Itt volt szerencsénk először megcsodálni a türkmén nőket, akik magasak és a hosszú, testreszabott színes ruhájukban és turbánjukban végtelenül nőies látványt nyújtanak. Egyenes tartásukkal éles kontrasztot alkotnak az iráni nőkkel, s a férfiak mellettük alacsonynak és unalmasnak tűnnek.

Szintén ebben a faluban találkoztunk először a kemény bürökrácia eredményével, ami generációk alatt beleissza magát az emberek viselkedésébe. A rend uniformisba öltöztetett okoskodó őrei negyed órán át faggattak a bank előtt, hogy mit keresünk itt: Miért nem a határon váltottunk? Nem tudtuk, hogy lehet ott is. Miért nem a nagy bankot választottuk az út elején? Nem láttuk, nem olvasunk türlménül. Hogyan találtuk meg a kis bankot? Rajta van a térképemen. Milyen térkép? Mutassam! Merre fogunk menni? Milyen országokban jártunk? Minek jöttünk ide a nyár közepén? … De az agresszív faggatás végére ismét csak kiderült, hogy ők is csak kíváncsiak, és itt akinek van, az szereti az autoritását használni, mert megteheti, s mert ettől jobban érezi magát. Húsz perccel később mosolyokkal, vállveregetéssel, kézfogásokkal búcsúztak tőlünk. Csak nekünk húsz perccel kevesebb időnk maradt aludni.

Néhány kilométerrel arrébb megálltunk az első árnyékot nyújtó szerkezetnél, hogy megvárjuk a napnyugtát, s aludni próbáljunk. Hasztalanul. A nap ugyan haladt nyugatnak, de alvás nem volt, mert a 45 fokos melegben a forró szél fújt minket, s ránk a homokot, és csak lélegezni maradt erőnk, az álom messze elmaradt.

Pedig nagy terveink voltak mára.

A hűvös határépületben remekül kitaláltuk, hogy nagyot alszunk délután, aztán áttekerjük az éjszakát, amikor nem fúj annyira a szél, s a levegő is kellemesebb hőmérsékletű. Reggelre már 180 kilométerrel arrébb leszünk. Türkmenisztánt megcsináljuk mi három nap alatt! (Figyeled, HÁROM! Nem öt, három!)

Hűvösben mindig olyan könnyen megy a tervezés.

Fél hatkor úgy látuk, ha már aludni nem tudunk, akár a biciklin is izzadhatunk tovább. Fáradtan, ragacsosan ültünk fel a kerékpárokra és indultunk Észak-Keletnek. A szél még fújt, de hamarosan érezni lehetett a csendesülését, ahogy a nap leereszkedett a horizont mögé. Az eddig megtett 30 kilométerre még 100-at pakoltunk aznap este, a hihetetlen állapotú úton, ahol hármunk lámpája pásztázta, hogy merre tudunk haladni. (Egy fotó Eniéktől az egyik útszakaszról. Én örültem, hogy túlélem, nemhogy fotózzak is.) Hajnali egy óra volt, mikor feladtuk és kempinget vertünk. Leonie aludni akart, s én áldottam érte, mert én ugyan nem állítottam volna meg magunkat, de már kétszer elbucskáztam a biciklivel a kátyúkban, ahogy a ramaty úton csökkent a figyelmem a kimerültségtől.

Itt kezdtem el érezni, hogy ezek a gyerekek bizony egy másik kategóriában nyomják.

Ők nem pihentek (és ettek) végig hat hetet Iránban, hanem bicikliztek, olykor napi 150-170 kilométert, összeszokottan, gyorsan. Alig bírtam lépést tartani velük, s csak annyi szól a mentségemre, hogy sokkal jobb bicikliken ülnek, fejenként kevesebb cuccal. De a köztünk lévő különbség mégis főleg az edzettségükből edzettlenségemből eredt. Szégyelltem magam, és az éjszaka kezdett megtörni. Leonie a legjobb pillanatban csapta a sarkát a földhöz, hogy neki bizony aludnia kell, hiába akar Philipp reggelig menni. Én csak csöndben örültem.

Sátrat vertünk és az utolsó emlékem, hogy felnézek az égre, hogy micsoda csillagok vannak itt… aztán blackout.

Második nap

Péntek reggel. Három órával később, 4.30-kor ébredtünk, mint akit agyonvertek, de az alvás azért segített egy kicsit. Pakolás után még sötétben reggeliztünk s ültünk fel a biciklikre.

Érdekes látni, hogy hogyan csinálják mások ezt a műfajt, hogy ki-mit tart fontosnak. Én belapátoltam volna bármit, ami gyors, de Leoniék zabkását főztek, amibe négyféle aszaltgyümölcsöt és magokat aprítottak, mézzel koronázva. Az legfinomabb reggeli volt, amit a elmúlt öt hónap alatt ettem. Türkmenisztánban, fél ötkor, a semmi közepén. Megadták a módját!

A napfelkeltét a nyeregből néztük, s rájöttem, hogy nem sok napfelkeltét néztem eddig az út alatt. Vagy úgy életemben. Milyen kár! Lenyűgöző látni, ahogy a természet reagál a nap előbukkanására, már világosodik, s mielőtt meglátnánk az első szeletet belőle, a madarak abbahagyják a csivitelést, majd ahogy feljött a nap, újrakezdik, s csapatokban járnak örömtáncot a levegőben. Gyönyörű, hűvös reggel volt, már ezért megérte minden kínlódás. Legalábbis akkor ezt hittem.

Egy óra alatt bemelegedtek a lábaim, s még egy órával később kiértünk a főútra, ahol már jobb volt az aszfalt.

Ekkorra azonban már fent volt a nap és fújt a szél, s én Philippék mögé állva próbáltam tartani a tempót. Zene a fülbe, fej lehajt, úgysincsmitnézni. Csak út és pusztaság. Két órát bírtam, majd elfogyott belőlem minden. Akkor még csak 50 kilométernél jártunk a 90-ből, ami a délutáni sziesztahelyünkig, Mary városáig volt kiszabva, de ezt az 50 kilométert a teljesítőképességem határán tekertem. Philipp és Leonie lazán ültek a nyeregben, és pörgették az utazósebességüket, én pedig kapkodtam a levegőt mögöttük, s többet tekertem a nyeregből kiállva, mint ülve. Még két órán át húztak magukkal, aztán megkértem őket, hogy menjenek előre, s megbeszéltünk egy találkozóhelyet Maryben. Rosszul éreztem magam, hogy lassítom őket, ekkorra már forró volt a levegő, fölösleges volt kint tartani őket a napon. Nem is kellett kétszer mondani nekik, elköszöntünk, s tíz perccel később eltűntek a látóhatárról is. Én visszavettem a tempóból, s most már szélfogó nélkül tekertem lustán, meg-megállva a hőségben, hogy utánuk majd egy órával guruljak be Mary városába.

Közös ebéd után a hűvös fűben azonnal elaludtunk, s majd két óra alvást sikerült loggolni a rendszerbe, mikor körénk gyűltek az érdeklődő helyiek és felébresztettek. Ez van.

Mary (vagy Merv) városa egyébként nagyon különleges és nagymultú város, a Selyemút egyik központja volt, s igazán sajnálom, hogy nem volt erőm körbenézni itt. De akkori állapotunkban ez fel sem merült.

Este nyolckor, napnyugtakor álltunk tovább, még csak 90 kilométert tettünk meg aznap, s előttünk az egész éjszaka. Minél többet megyünk éjjel, annál kevesebbet kell majd a napon lenni.

Az ezután következő 55 kilométeren viszont holtpont holtpontra következett bennem.

Ahogy tegnap is, ma is a sötétség első órái voltak a legnehezebbek, tele lidércekkel, félelemmel, kétségbeeséssel… Ilyenkor jönnek az egyedülnemmegy-ek, a mitkeresekitt-ek az éneztnembírom-ok vödörszámra és minden lélekjelenlétemre szükségem volt, hogy valahogy túllendüljek rajtuk, hogy tudjam, hogy ez elmúlik, csak ki kell várni. Fej lehajt, teker, teker, teker, nem gonodlkozik. Lehet csendben sírdogálni, kétségbeesni, de közben pörgetni kell a lábakat és nem feladni. És ahogy tegnap, ma is így lett: másfél óra alatt átlendültem, s fél tízkor már könnyedén tartottam a tempót és élveztem a sebességet, a hűlő levegőt.

55 kilométerrel később, 11-kor álltunk meg, hogy sátrat verjünk.

Ismét áldottam Leonie-t, hogy kimerült volt, s nem nekem kellett kérvényezni a korai megállót. Persze ez is kompromisszum volt, mint minden hármunk között: az egyik lassabban szeretne menni, de tovább, a másik gyorsabban, hogy többet tudjon aludni, a harmadik gyorsabban és hosszabban, hogy kevesebbet kelljen nappal tekerni a hőségben. Nem könnyű ezeket összeegyeztetni.

Harmadik nap

Szombat. Öt órával később, ismét négykor az ébresztett a telefonom. Beismerem, én olyan gyenge vagyok, hogy már nyomtam is volna a mégtízperc szundit, de a szomszéd sátorban Philipp és Leonie már pakolt, így nem volt merszem. Eddig is csodáltam őket, de fegyelmezettségük új szintre emelte bennem az érzést. (Utólag bevallották, hogy egy angol pár, akikkel Törökországban utaztak együtt, German Machine-nak hívta őket.)

Még egy sötétben elfogyasztott reggeli, még egy reggel, ami lélekrázó földúton indul, még egy napfelkelte.

Egy óra kínszenvedés a fáradságtól, s fájó térdekkel és égető fájdalommal a fenekemben, ami tegnapra vörösre dörzsölődött. Hiába, a Brooks ülés megbosszulta, hogy hat hétig magára hagytam.

Most viszont már egész jól ment a tekerés. Rájöttem, hogy középen lenni a legjobb, így megkértem Leonie-t, hogy engedjen Philipp mögé. Így nincs merszem lemaradni, mert azzal őt is feltartom. Tegnap már a megfelelő zenét is megtaláltam, ami tökéletes ehhez a tempóhoz: ha ezentúl bármikor Blues Brothers mixeket hallok a jövőben, maguktól elkezdenek majd tekerni a lábaim.

Nyílként hasítottuk a hűvös reggeli levegőt, hogy minél több kilométert pörgessünk a kerekekbe, amíg még elviselhető az idő. Németeim fegyelmezetten tolták a tempót, s a másfél-két óránkénti megállókat. Soha gyakrabban, fel sem merül. Ha valakinek inni-enni kell, azt oldja meg a nyeregben, anélkül, hogy lassíná a csapatot. Utáltam. És hálás is voltam érte, mert bár nehéz, ezt csak így lehet itt. S ha nem nyulaznak nekem, biztos nem tudom tartani a napi távokat.

A megállók viszont örömteliek voltak, egymást szórakoztattuk a különböző popsirázó mozdulatokkal, amivel lazítani próbáltuk az elgémberedett hátsó felünket.

Bár reggel jól haladtunk, én még mindig folyamatosan a komfortzónámon kívül tekertem, s 10 órára ismét elfogyott minden tartalékom. Fájtak a térdeim, égett a combizom és a fenekemen a bőr minden mozdulatnál szét akart szakadni. Ismét elengedtem őket és visszavettem a tempóból, s így fél órával utánuk érkeztem az aznapra tervezett pihenőhelyre.

Itt már egyébként nem volt sok választásunk megállók tekintetében, mert csak minden 50-70 kilométeren tudunk vizet és élelmet szerezni, úgyhogy ügyesen kellett taktikázni.

A “kávézóba” érve a könnyeimmel küszködve szálltam le a nyeregből. Ez már túl sok volt. A térdeim alig akartak megtartani: nem sérültek meg, csak kimerültek. A maratonok után már megszoktam ezt az érzést, de olyankor nem ülök fel a bringára, hogy tekerjek még hat órát. (Lesz ebből még IM! :)

Bebicegtem a kávézóba, ahol a következő nyolc órát töltöttük. Mutogatva tojást és salátát rendeltünk, Philippnek húsos batyukat. A pihenés azonban keveset segített, s remegő lábakkal indultam tovább.

Ezen az estén áltam legközelebb a feladáshoz. Húsz kilométer után, amikor még ötven volt hátra a nap végéig, szóltam a párocskámnak, hogy spurizzanak nyugodtan előre, én egyedül megyek tovább, majd Bukharában találkozunk. Ez azt is jelentette, hogy elengedem a három napos átkelést, mert egyedül nem tudtam volna időben megbírkózni a széllel és az éjszakával. Ám éppcsak elszakadtak tőlem, amikor szembe jött egy erős ötvenes biciklitúrázó pár: a francia férfi és orosz felesége hat éve Afrikában ismerkedtek meg, természetesen kerékpártúrázás közben, s azóta együtt járják a világot. Most megálltak beszélgetni Philippékkel, feltartották őket, amíg odaértem. Becsatlakoztam, csevegtünk, s húsz perccel később készen álltam folytatni az utat.

Őszintén szólva, jobban féltem, hogy egyedül maradok a sivatagban a teljes sötétben, mint amennyire fájt mindenem. Eljött a szokásos esti lidércnyomás, a magányosság, az egész út megkérdőjelezése, s tudtam, ha egyedül maradok, megállok és bekuckózom a sátorba aludni. Úgyhogy ismét beálltam közéjük, s fogösszeszorítva pörgettem a lábaim, felvéve a tempót, s várva, hogy múljanak az órák. Húsz kilométerrel később ismét átlendültem, s jobban ment a dolog, még azt is tudtam élvezni ahogy fölénk borul a sötétség, mintha két hatalmas fasor között tekernénk. A holdat napok óta nem látni, az utat csak a lámpáink világítják meg, hátranézve a Tejút terül el fölöttünk, milliónyi csillagával.

Éjfél után álltunk meg, a sivatag homokdűnéi között állítottunk sátrat.

Másnapra 115 kilométer maradt a határig, ami 6-kor zár, de délután nem lehet tekerni a hőség miatt. Vagy reggel teljesítjük, vagy még egy estére Türkmenisztánban ragadunk.

Célvonal

Vasárnap. Négy óra alvás után ébresztett a telefonom. Most már igazán kimerültnek éreztem magam és halkan átszóltam a szomszédba, hogy tényleg megpróbáljuk-e ma a határt, mert ha nem, akkor akár aludhatnánk is még. Leonie egyből helyeselt, hogy jó lenne még aludni, de hallottam, ahogy Philipp kinyitja alatta a matrac szelepét – egy trükk, amit Zsolttal néha én is alkalmaztam. Ilyenkor nincs mit tenni, fel kell kelni. S ezzel el is dőlt: megyünk a határra.

Egy újabb adag fullextrás zabkása következett, ami egy kicsit ropogott ugyan a fogunk alatt a homoktól, de energiát adott. Fél hatkor már csak az aszfaltot néztem, ahogy szalad a kerekek alatt és Philipp biciklijén a Budapestes matricát. Mostanra midnen centiméterét ismerem ennek a sárhányónak.

A délelőtt kellemes volt, de ahogy melegedett az idő s megjött a szél, egyre lassabban teltek a kilométerek. Már tudtuk, hogy meglesz a táv, de azt is, hogy a 72 órából kicsúszunk. A kérdés csak az volt, meddig tart a tortúra a hőségben.

Az utolsó 40 kilométer kínszenvedés volt. Jutott homokút, gát, földút, köves út, minden, ami lassíthatott minket. De már csak 20 kilométer, már csak 10… és ekkor jött egy megálló, az első hely az országban, ahol folyóvizet láttunk, s úgy pancsoltunk a slag alatt, mint a gyerekek. A helyiek csak nevettek rajtunk. Elköltöttük a maradék türkmén Manatunkat és felfrissülten indultunk a határ felé.

Jött az ismerős befutóérzés: jön a cél, már csak kicsi van hátra és belül elkezdek ujjongani, hogy itt a vége, végre vége, megcsináltam! Eszembe is jutott A régi cukkolása, hogy igazi versenyló vagyok, aki csak akkor fut rendesen, ha jutalom jár érte: egy érem a nyakba, vagy most épp, egy pecsét az útlevélbe. Milyen igaz!

13:30 előtt pár perccel gurultunk át a kapun. Átbicikliztünk Türkmenisztánon, három nap és két óra alatt!

Megkönnyebbülve vártuk a határátkelő hűvös épületét, remélve, hogy legalább két órát tart az ügyintézés.

Levezetés

Nagyon nem tévedtünk. Másfél óra papírtologatás, táskaellenőrzés (megint csak Leoniéké) után nyíltak ki előttünk Üzbegisztán vaskapui – szó szerint.

A határon átkelve 100 kilométer volt előttünk Bukharáig, ahol ágy és zuhany várt ránk. Szóval gondoltuk miért ne, ráhúzunk még egy napot. Este még harmincöt kilométer, aztán még egy négy órás kelés, még egy hajnal és délelőtt a nyeregben. Délben már a szállásunkon voltunk.

Hogy hogyan jutottam el odáig, csak egy rossz álom már. Üzbegisztán még nehezebb volt mint Türkmenisztán, fáradtabb voltam, mint eddig valaha életemben, a térdeim, a combom folyamatosan fájtak, magas páratartalom és borzalmas út nehezítette a tekerést. Mire a város határába értünk, semmi nem maradt belőlem. Aztán ahogy a városközpontban megláttuk a kék mozaikokkal borított épületeket, szétfoszlott belül minden fáradság. Mindhármunkban. Egyikőnk sem számított arra a látványra és érzésre, ami a Selyemút e lélegzetelállító városában fogad minket. Öt hónap utazás után, most ismét őszintén le voltunk nyűgözve.

Csak a külsőnkön maradhatott nyoma az elmúlt négy nap tortúrájának, mert ahogy a szálláshoz értünk a kedves, finom illatú recepciós értő szemmel végignézett rajtunk, s csak annyit mondott: Türkmenisztán?!

Videóblog az útról

Türkmenisztán retrospktív

Saraksh – Bukhara: 580 kilométer, 96 óra, 1 kg Nutella.

Biztos nem egy emberben merül fel a kérdés, hogy miért kellett ezt?! Volt rá öt nap, miért kell keménykedni?

Az őszinte válasz az, hogy amikor kitaláltam, jó ötletnek tűnt.

Ezt igazán csak az fogja érteni, aki hasonlóképp vonzódik az eszetlen kihívásokhoz, meg akiben él ez a fajta teljesítmény- vagy bizonyítási kényszer, vagy bármi is ez. Philippben partnerre találtam, és Leonie-t is sikerült meggyőzni, de nem emiatt. Őket az motiválta, hogy minél hamarabb magunk mögött tudjuk a sivatagot és a folyamatos szelet. Mint mondtam, a hűvös határátkelőn könnyű volt tervezni.

Így három nap távlatából viszont már csak öröm maradt bennem. Letettünk valamit az asztalra, mégha ez csak nekünk jelent is valamit. Őrült büszke vagyok a 74 óránkra (csak egy kicsit szúr, hogy nem lett 72 alatt, majd legközelebb).

Az statok és az út GPS adatai a Strava profilomon megkukkanthatók.

Ha hiányoltátok a beszámoló kultúrális részét, szeretettel ajánlom Zita és Árpi élvezetes írását, ami az Origo utazás rovatában jelent meg 2013-ban. Ők öt nap alatt vették be az országot, s közben lehetőségük volt többet megtudni Türkmenisztánról.

Türkmenisztán 72:00