Üzbegisztáni kalandjaim első része: Üzbegisztán I. – Bukharától Tashkentig

 

A külvárosi lakótelep kivilágítatlan utcáin a sötét ellennére is zajlik az élet. A fiatalok csapatokba verődve beszélgetnek, a telefonjukkal világítva maguk elé, mások bevásárlószatyrokkal sietnek haza, oda-oda köszönnve a közelben haladóknak.

Bár nem látom, de érzem magamon a nézéseket és az utánam szóló füttyszó és kurjongatások egyre nyugtalanabbá tesznek.

Nem hiszem el, hogy az első este ekkora hibát vétek!

Egy városban sötétedett rám, Almalikban, mindössze 50 kilométerre Tashkenttől.

Sebaj, gondoltam, még kijavítható ez: kiválasztottam a legrövidebb utat ki a településről, annak reményében, hogy ha kiértem, biztos találok helyet, ahol elbújhatok kempingezni. Az út azonban egyszerűen elfogyott alattam, s itt találtam magam, ezen a helyen, ami leginkább egy rosszhírű érdi lakótelepre emlékeztet. Közben már egész csapatnyi ember gyűlt körém.

Reggel ugyanis késve indultam el Tashkentből, nem akaródzott nekivágnom az első nagy biciklis kalandomnak, amit igazán egyedül kell megtennem: 1200 kilométer Bishkekig. Délután 2 is elmúlt, mire kigurultam a kényelmes és biztonságos Topchan Hostel kapuján és nekivágtam az útnak.

A kedvem és a lábam is lassan melegedett be, de mire kiértem a városból, eszembe jutott, hogy mennyire szeretek biciklizni. Még mindig ez a legjobb része az utazásnak.

Jó érzés volt újra a nyeregben lenni és messzeséget, utat, tájat látni, s az embereket az utat szegélyező falvakban, ahogy élik a mindennapjaikat. Ezek azok a pillanatok, amiket legjobban élvezek, s amit csak az emlékezetem tud megörökíteni. A kislányt a színpompás ruhájában, aki a bottal ösztökéli a csacsit amin ül, hogy haladjon előre, kistestvére mellette szalad. Az embereket, akik náluk kétszer nagyobb csomagban cipelik a lekaszált füvet a hátukon. A dinnye és tök árusokat, akik az út mentére települnek egy-egy kupac gyümölccsel, egy vasággyal, rajta színes matrac, fölötte ponyva, s amíg mindent el nem adnak, az a lakhelyük.

És az aranyló mosolyokat.

Üzbegisztánban vannak a világ legragyogóbb mosolyai, itt ugyanis még mindig divat a fogak aranyozása. Első sorban a társadalom alsó rétegei, az alacsonyabban képzettek választják a “vagyonuk” ilyen formájú csillogtatását – kicsit olyan ez, mint amikor nálunk valakin kilós fux lóg.

A kényelmes indulásért azonban most komoly árat fizetek.

Mielőtt a lakótelepre értem volna két vöröskereszt jellegű helynél is megpróbáltam szállást kérni, de mindkettőről elhajtottak: problem, problem, rendőrség, bilincs – mutogatták. Bár kedvesek voltak hozzám, látszott, hogy jobban félnek a szervtől, mint amennyire segíteni szeretnének.

Itt pedig zsákutcába futottam, s a húszfős csoportban senki nem beszél egy szót sem angolul. Észreveszek egy magas fallal körülvett kertet, s mutogatni kezdek, hogy eltévedtem és sötét van, had aludjak ott a sátramban, reggel már indulok is tovább. Az emberek értetlenül néznek, ilyet nem szabad. Hosszas tanakodás folyik, amiből egy szót sem értek, de a hangszín egyértelmű: itt nekem nincs helyem. Miután ezt közlik is velem, visszaindulok a városba. Más utat kell keresnem.

Már egy sarokkal arrébb vagyok, amikor utánamszalad egy kisfiú, hogy menjek vissza, mégis megoldják, azonban mire együtt visszatérünk, az idős hölgy, aki szállást ajánlott volna, elbizonytalanodik. Túl nagy a bicikli, túl sok csomagom van, gond lesz ebből. Mi lesz ha jön a rendőrség. Nem, inkább nem, mégsem aludhatok nála. A sírás határán vagyok, amikor megjelenik egy szép fiatal nő és mosolyogva kézen fog. Come, sleep – mondja nekem, majd pár határozott mondattal utasítja a közelben álló férfiakat, akik úgy ahogy van felkapják a felmálházott biciklim és hozzák utánunk az első emeleti lakásba.

Vonul utánunk a csoport, mindenkinek megvan a véleménye a dologról, de vendéglátóm elhessegeti a aggodalmaskodókat és bezárja az ajtót.

Így kerültem Húgina otthonába, és ezt az élményt ki nem hagytam volna semmiért.

Üzbegisztán, turista szemmel nagyon békés ország és teljesen biztonságos. Ez a mindenhol jelenlévő rendőri-katonai erőnek köszönhető. Ám ez, ami számomra megnyugvást ad, az ország lakóinak azt jelenti, hogy egy kemény diktatúrában élnek, ahol az életük minden tekintetben ellenőrizve van: mindig tudják, hogy mikor-hova mennek, kivel találkoznak, a számítógépeik, pendrive-jaik, okostelefonjaik rendszeresen ellenőrizve vannak, s lépten-nyomon megállítják a helyieket közúti ellenőrzésre. (Engem is, de rám más szabályok vonatkoznak.)

Aki itt él, annak ez teljesen természetes, sosem volt másképp. Meg vannak a rendszer keretei, s amíg a szabályoknak megfelelően játszol, minden rendben. Ha nem, akkor viszont biztos lehetsz a büntetésben. Ez volt az oka, hogy ezen az estén csak másfél óra keresés után találtam szállást.

Közben a bezárt ajtó innenső oldalán két közvetlen kislány ugrik a nyakamba, akiknek láthatólag nem volt még gondjuk a rendőrséggel, nem tudják, hogy félni kell tőlük/tőlem. Amíg fiatal anyukájuk vacsorát készít a konyhában, Munya és Musa megtáncoltatnak, körbelovagolják rajtam a lakást, aztán fordítva, mert úgy fer, hogy ők is visznek engem, majd rátalálnak a telefonomra és videózni kezdenek, hatalmasakat kacagva, amikor visszanézik magukat.


Tea, gyümölcs, keksz kerül az asztalra, s egy tál chuchvara (nagyon zsíros, húsosbatyukkal gazdagított leves) is, hogy éhen ne haljak, amíg elkészül a szamsza (husis töltelékű levelestészta batyuk).

Ekkor van időm először igazán körbenézni.

A szobában egy kanapé áll, két fotel, és a tévé, illetve szépen egymáson az alvó matracok. A gyerekszobában egy ágy. A hálószobában egy asztal és egy üres polcos szekrény. Nincs számítógép, nincsenek könyvek, nincsenek gyerekjátékok. A négytagú család ruhásszekrénye akkora, amiben az én ruhatáram fele sem férne el.

Most kezd el leesni, hogy hol is vagyok és visszagondolok az első estémre Üzbegisztánban.

Akkor Leonie-val és Philippel, kb 50 kilométerrel a határ után egy faluba tértünk be vizet kérni, és hát persze, hogy ott lettünk marasztalva. A szegénység akkor is megdöbbentett minket, a vidéki otthon ugyanis rendezett volt, de nem volt bevezetve csatorna, gáz, víz, ebből következően nem volt fürdőszoba sem, s csak a legszükségesebb bútorok voltak, a konyhában csak két lábas és egy teáskanna. És a tévé. A tévé, ami mindig megy. Ahogy itt is.

Kopogtatás riaszt fel a merengésből, az ajtóban a szomszédok állnak egy tekintélyt parancsoló farmeros férfi mögött, aki most érhetett haza a munkából. A férfi tört angolsággal bemutatkozik, azt mondja a belügynél dolgozik, és az irataimat kéri. Tíz perc kikérdezés következik, ugyanaz, amivel a katonai ellenőrzőpontokon találkoztam, épp csak az egyenruha hiányzik. Úgy tűnik azonban, hogy minden rendben van velem is, és az útlevelemmel is, amiben minden pecsét ellenőrzésre kerül, s már csak egy kérdés van hátra: kényelmesen vagyok-e, kaptam-e enni-inni. Lelkesen igenelek, ő pedig elmosolyodik, és hát akkor Isten hozott Üzbegisztánban, érezzem jól magam! Elvonul, a szomszédok helyeslően hümmögnek. Rám lett ütve a hivatalos pecsét, rendben vagyok, most már nyugodtan alhatnak. Húgina csak mosolyogva vállat von és rájuk zárja az ajtót.

Húginával szamszát készítettünk, s közben megérkezik a férje és munkatársa is, akik szintén katonák. Fél óra feszengés és bizalmatlan pillantások következnek, ami után szerencsére ők is felengednek, s az este jó hangulatban telik, mutogatással és egy orosz-angol szótárral a kezünkben.

Mikor lefekszem, motozást hallok és a szoba sarkába nézve összenézek egy huncut kis egérrel, aki kíváncsian néz rám a tapéta mögül.

Mégis mit gondoltam, amikor azt hittem, hogy Üzbegisztánt meg lehet nézni sima nyaralóként, egy hét alatt?! Megnézni, azt lehet. A szép épületeket Diseneylandben talán, de az igazi Üzbegisztánt csak most kezdem látni.

Másnap reggel esőben gurulok ki a lakótelepről és próbálom átverekedni magam az úton, ami továbbra sem létezik, de most már legalább látom, hol kéne lennie.

Megfelelő esőruha híján csak 5 kilométeres szegmensekben tudok haladni, ami azt jelenti, hogy minden esőben tekert 5 kili után be kell húzódnom valahova, amíg megszáradok. Ha teljesen engedem átáznia ruháim, utána esélyem sem lesz felmelegedni.

Bár kezdem megszeretni a magamban utazást, ezt a napot egy csöppet sem élvezem egyedül.

Ezek azok a pillanatok, amikor jobb a szívást megosztani valakivel, és úgy kevésbé fáj. Így viszont marad a könyvem, ami mellé az egyik megállónál teát főzök, a másiknál rizstésztát, szójaszósszal és szezámmaggal. Egyedül nincs sok motivációm komplex ételeket főzni.

Ma megint nem jutok messzire, s már délután látom, hogy nem lesz egyszerű az éjszaka sem. Az út ugyanis szerpentinként kanyarog egy folyóvölgy mellett, az egyik oldalon sziklafal, a másikon szakadék. A térképen kinézek egy kis leágazást, ahol szállás jel mutatja, hogy talán lesz hol aludnom, s kis erőfeszítéssel sötétedésre épp odaérek. Útszéli motel helyett azonban egy elhagyatott gyermektábort találok, csuklónyi lánccal a kapu körül. Az oldalában szerencsére van egy játszótér, ahová épp bemászom, hogy ott verjek tábort egy éjszakára, amikor két férfi jelenik meg kutyákkal: a tábor őrei jöttek körbenézni.

Nem sok időm van eldönteni, hogy próbáljak elbújni előlük, vagy kérjek szállást éjszakára, s végül az utóbbi mellett teszem le a voksom. A meglepetés első pillanatai után az idősebb férfi felajánlja, hogy éjszakázzak nála, megosztja velem az őrházat, amiben lakik.

Hogy ez pontosan mit jelent, csak akkor értettem meg, amikor belépünk. Az őrház ugyanis nem volt több mint 7 négyzetméter. Egy kerevet, egy asztalka, egy elektromos főző.

Egy újabb izgalmas éjszakának nézek elébe!

Melegszik a víz a teának, s vacsora kerül az asztalra: kenyér és egy üveg vodka.

Szürreális órák következnek. Minden érzékem pattanásig van feszülve, hogy eldöntsem, biztonságban tudhatom-e itt magam. Próbálok a megérzésemre hagyatkozni, de még nem bízom benne eléggé. Zsolttal ugyanis minden kempingezéskor ez volt a fő szabály, amikor egy hely mellett döntöttünk: mi a megérzésünk. És ez sosem csalt meg minket, de akkor két megérzés döntött egy dologban, most pedig egyedül kell kitalálnom, hogy megbízhatok-e ebben a két férfiban.

Nézem, ahogy az öreg üres kenyeret falatozik a teával s időnkén lehörpint mellé egy kupicát. A fiatalabb férfi néha telefonál, többször is említi, a turist szót, s én aggódom, mi lesz, ha többen is jönnek, ha kirabolnak, vagy kitudja.

De kedvesek velem, s az öreg mondja, hogy fiatal barátja csak átjött szórakoztatni egy kicsit estére, kártyáznak egyet, aztán ne aggódjak, megy haza, mi ketten pedig elférünk a kabinban. 11 felé, hogy én nyugodtan pihenhessek, ki is mennek játszani.

Nyugtalanul, gázspray-vel a kezemben fekszem le aludni, a párnám alatt a bicskám. Egyszerűen nem érzem ezt a helyzetet: hogy biztonságos-e, hogy megbízhatok-e ezekben az emberekben. Vagy ha őszinte akarok lenni, érzem, csak nem bízok az ítéletemben.

Felszínesen alszom, s hallom, ahogy az öregúr éjfél körül alkoholszagúan beténfergett, s azonnal aludni tér, s én is megnyugszom.

Reggel már arra ébredek, hogy készíti nekünk a teát. Visszanézve tudom, hogy ennél kedvesebb nem is lehetett volna hozzám. Gyakorlatoztatni kell még az emberismeretemet, s bízni a megérzéseimben.

Reggel korán indulok, hogy hamar magam mögött tudjam a Kamchik-hágót, ami 2268 méterével az első komolyabb mászásom lesz Örményország óta.

A nap ismét hét ágra süt és az út szépen graduálisan emelkedik előttem, így, ha lassan is, de felkapaszkodtam a hágóhoz, ahonnan jó érzés volt visszanézni a folyóvölgyre.

Közben egyre sűrűsödő katonai ellenőrzőpontok jelezik, hogy megérkeztem a Fergana-völgybe, ami máig fontos stratégiai területnek számít, s ahol minden emberi mozgást nyomonkövetnek. Fotózni sehol nem lehet, s minden alagút, híd elején-közepén-végén katonák állnak, ahogy az úton is a megyehatárokon, s mindenhol várnom kell 5-10 percet, hogy az útlevelem adatait bevéssék a kétszázhuszonhétezernyolcvanötösszámú kockás füzetbe, olykor vissza-vissza telefonálva az egyel korábbi ellenőrzőpontra, hogy mikor is hagytam azt el.

Ha sietek, mindez frusztráló lett volna, így azonban csak mosolygok a fontoskodó egyenruhásokon és készségesen mutogatom a már előre bekészített fotókat, amit direkt erre a célra hagytam a fényképezőgépen. Bizony, itt is rendre elkérik megtekintésre a fényképeimet, és hatalmasakat nevetnek, amikor meglátják a rengeteg étel-fotót, amit készítettem. Az egyébként borzalmas üzbég fogások dícsérete mindig megalapozza a jó kapcsolatot közöttünk.

A hágó után megállok egy második ebédre (már volt egy, de hát a sok sporttól megéhezik az ember). Egy útszéli “kávézót” választok, amiből bőven akad ezen a környéken, a nagy kamionforgalom miatt. Ezek olcsón kínálnak 3-4 félét a nemzet kedvenc ételeiből: általában egy leves, langmon (tésztás leveses főétel), plov (rizses főétel) és saslik (nyársolt husik) van a menün. Langmont és egy teát rendeltem, és egy egész óra zavartalan evés-olvasás-pihenés várt rám. A legjobb része a napnak!

Evés közben kitalálom, hogy mégsem fordulok északnak a lejtő alján, mint azt eredetileg terveztem, hanem teszek egy párnapos kitérőt Osh felé. Ide érkeznek ugyanis azok a biciklisek, akik végigutazták a Pamirt, a város néhány biciklibarát hosztele a gyűjtőpontjuk, s kedvem lenne más bringásokat látni, mielőtt nekivágok a Bishkek felé vezető magányos útnak.

A napot egy hágóval és 114 kilométerrel a hátam mögött elégedetten zártam egy külvárosi hotel kényemes szobájában. Csak kíváncsiságból álltam meg itt, de olyan jó árat sikerült kivarázsolnom az egyébként üresen tátongó egység recepciósából, hogy úgy döntöttem maradok.

Egyébként is, rám fér egy izgalommentes este!

Azonban ahogy egy zuhany-hajmosás-vacsora kör után ismét embernek érezem magam… elkezdek unatkozni. Ma szinte csak olyanokkal beszéltem, akinek fizettem az idejéért: a vendéglősökkel, a hotelessel. S bár jól esik biztonságos, kényelmes ágyban elaludni, furcsán üresnek érzem a napot.

Már csak 190 kilométer választ el a határtól, így a következő nap a sport jegyében telik.

Több mint 10 órát töltök a nyeregben ahogy átbiciklizem Kokandból a 150 kilométerre lévő Andijanba. Az eddigi leghosszabb napom. Lassan tekerek az Andijanba bevezető barátságtalan kis utcákban, hátha valaki szóba elegyedik velem, s utolsó estémet egy családi háznál tölthetem, de nincs szerencsém, s végül a városban kialkudok egy olcsó hotelszobát. Már az ágyban olvasgatva tudom meg, hogy épp tíz éve több mint ezer békésen tüntető embert (gyerekeket és nőket) mészároltak le Andijan főterén a gépfegyverrel tömegbe lövő rendvédelmisek.

Csalódottan fekszem le aludni, csalódottan magamban, mert 40 kilométerre a határtól jövök rá, hogy annyira el voltam foglalva magammal az elmúlt hetekben, hogy elfelejtettem igazán körbenézni Üzbegisztánban s megismerni az ország történelmét és aktuális helyzetét. És ha ezt nem teszem, akkor ugyan miért utazom? Hogy szép épületeket lássak, amit az interneten is meg tudnék nézni? Biztos nem!

Az biztos, hogy nem akarok még egyszer ezzel az érzéssel kilépni egy országból, hogy elvesztegettem a lehetőséget, hogy megismerjem annyira, amennyire csak lehetett a rendelkezésemre álló idő alatt. Holnap délelőtt új fejezet nyílik, ebédre már Kirgizisztánban leszek, s elalvás előtt megfogadom, hogy újra igazán belevetem magam a felfedezésbe.

Utam Tashkentből Oshba

Szerda: 67.8 km
Csütörtök: 73 km
Péntek: 114 km
Szombat: 149 km
Vasárnap: 65 km