Oshban feltöltődve ismét lázas tervezésbe merültem, hogy merre is vezessen az utam Kirgizisztánon át. Emlékeztek milyen jó ötleteim szoktak lenni, amikor kipihenten egy fotelben tervezgetek, igaz? Felrajzoltam egy utat a térképre, s izgatottan vártam a másnapi indulást, amikor egy nálam tapasztaltabb biciklis fölém hajolt és óva intett ettől az úttól. Ő ugyanis épp most jött a másik irányból, és azt mondta, ha tudta volna, hogy ilyen lesz, biztos nem arra megy! Megköszöntem a tanácsát és másnap… kitalálod? Elindultam arra.

Két héttel később, ugyanazt a tanácsot adtam a túloldalon más bicikliseknek, mint ő nekem.

Három héttel később viszont, ahogy ezeket a sorokat írom Bishkekben, nem lehetnék elégedettebb a döntésemmel. A fáradtság és a fájdalom elmúlt, s visszanézve a fényképeket a rossz emlékeket félrelökdösik a szépek. Végigbiciklizni ezen az úton valószínűleg a legnehezebb dolog volt, amit valaha csináltam, de az egyik legjobb élményem kerekedett belőle. Ezt hívják kettes típusú szórakozásnak – ami egy cseppet sem szórakozás, amíg csinálod… később viszont elégedettséggel nézel vissza rá és mondod: na az de jó buli volt!

 

Szerettem volna ezen az úton sok időt tölteni helyiekkel. Jalal-Abad külső kerületén, megálltam egy szimpatikus kapu előtt, s megkérdeztem az ott söprögető fiatalt lányt, hogy befogadnak-e egy estére. A szülei beleegyeztek, így az első estém ezzel a nagyon szegény de jókedvű és aranyszívű üzbég családnál telt.

 

Jalal-Abad után egyre ritkultak a falvak, mígnem végleg helyt adtak a végtelen mezőknek és hegyvonulatoknak.

 

Kirgiz gyerekek sietnek hazafelé az iskolából. Nem sok tiszta kirgiz háztartásban jártam, s a gyerekek otthon kimondotan koszosak, azonban amikor iskolába mennek, a hófehér inges kis egyenruhájuk mindig makulátlan. A nap végén is. Rejtély!

 

Az utolsó faluban megálltam egy buszmegállóban reggelit főzni, s a közelben lakó idős hölgy, aki egyébként a helyi angoltanár, csatlakozott hozzám beszélgetni. Hozott egy marék csokit és megajándékozott egy általa készített nemez szivecskével, ami a biciklim kedvenc dísze lett (a türkmén selyem sál mellett, ami a kormányt díszíti).

 

Napraforgó betakarítás. A begyűjtött virágfejeket a falusi porták előtt öntik le a az autókról, s a helyiek kézzel-bottal verik ki belőle a szemeket, amit később összegyűjtenek. Az üres virágfejből pedig szárítás után tüzelő lesz.

 

Útmenti ház külső ún. tandoor kemencével (kúp alakú agyagkemence), amiben egész nap sül a finom közép-ázsiai kenyér. Naná hogy én is vettem kettőt!

 

Második estémen egy félig nomád család jurtasátrai közelében állítottam fel az enyémet. Reggel mindnyájana a nappal keltünk és végre megtudtam hogyan dolgozzák fel azt a rengeteg tejet nap mint nap.

 

Tej fölözés: a felforralt tejet a tejszeparátorba/fölözégépbe öntik, (igen, erre rákerestem, de nagyon örülök, hogy a magyar mezőgazdasági szakszókincsem is bővül) ami centifugális erővel elválasztja egymástól a tejszínt és a zsírszegény tejet.

 

Reggel munkába menet…

 

Előttem az első combos emelkedő, a Kaldamo-hágó.

 

Motiváló kilátás útközben.

 

Végre! 3062 méter.

 

Az egész út alatt a legjobb pillanatok a hágók tetején értek. Ebben az országban sosem tudhatod, milyen látvány fogad egy hegy túloldalán, csak abban lehetsz biztos, hogy teljesen más, mint ami előtte volt.

 

Libby, a biciklim mindig nagyon népszerű a gyerekeknél. Ezen az estén is beinvitáltak minket egy jurtatáborba, s itt maradtunk éjszakára is.

 

Indulás a piacra! Kezd hűvös lenni a baromfinak, így őket inkább eladják.

 

A jurta bejárata előtt qurut szárad a lemenő nap sugarainál. Ezek kemény aludttej-golyók, amit szárítanak és kézzel formáznak. Az egész régióban nagyon népszerű, de én alig tudtam legyűrni, akárhányszor megkínáltak vele.

 

Jurta belül. Az oldalán sorban felakasztva ott van minden, ami a mindennapi élethez szükséges.

 

A következő nap egy sor 1800-2800 méter közötti hágó várt rám.

 

Minden új völgy újfajta kilátással fogadott.

 

A hegyek között hirtelen viharok kerekedtek. A ragyogó napsütésben átbukott egy felhő az egyik oldalon, eláztatott egy gyors esővel, aztán már tovább is állt a következő hegy mögé.

 

Lovak lestek az út mentén minden nap, s néha követtek is 5-10 percig. Kétszer közöttük biciklizhettem.

 

Egész nap lakatlan területen át tekertem, de mire besötétedett, épp elértem egy farmházat. Nagy szerencse volt, mert az eső is rákezdett. Begurultam, hogy megkérdezzem, befogadnának-e a házba, de még meg sem szólaltam, már tereltek be a zuhé elől.

 

Nagyszülők és az unokák a reggeliasztalnál. A világnak ebben a szegletében az étkezés elég egyhangú. A reggeli és a vacsora mindig ugyanaz: tea és kenyér. A gyenge teát felöntik tejjel (abból rengeteg van ugye) és egy csipet sót és/vagy cukrot tesznek bele. Akinek több energiára van szüksége, egy kanál vajat (vagyis kaymakot is). A kenyeret magában eszik, vagy kaymakkal megkenve. Semmi más. Néha lekvár kerül még az asztalra, de sokszor az volt az érzésem, hogy az csak a vendég, vagyis miattam van.

 

 

Másnap reggel ismét hétágra sütött a nap.

 

Ezen a napon lassú, kényelmes emelkedőt vártam, de egyszer csak egy 2800 méter magas hágó került elém (a Karak Koo-hágó, mint azóta megtudtam), ami nem volt a térképemen. Fölfelé annyira nem örültem a meglepetésnek, a túloldalon azonban eddigi életem legfantasztikusabb kilátása várt.

 

Hegyvonulatok a Kara Koo-hágó másik oldalán. Mintha rajzolva lenne!

 

Már csak emiatt a nap miatt is megérte erre jönni!

 

Mindeközben azonban olyan nehéz terepen bicikliztem, mint még soha. Mióta Jalal-Abadban magammögött hagytam az aszfaltot, az út napról napra egyre rosszabb lett. A köves út olyan mértékben bordázódott, hogy a legtöbb helyen lehetetlen volt rajta tekerni. Minden nap jó 10 órát töltöttem a nyeregben vagy a biciklit tolva, hogy valahogy előre jussak, s így sem lett több a napi átlag 50-60 kilométernél. A nagy szitkozódás közepette tudatosan kellett rávennem magam, hogy időről időre megálljak körbenézni és örülni egy kicsit a látványnak.

 

Ezen a napon nemsokkal naplemente előtt lekanyarodtam a borzalmasan bordázott útról, hogy egy földúttal rövidítsek a közeli falu felé. A földút azonban elfogyott alattam, s sötétedésre egy mező közepén találtam magam. Épp kezdtem kétségbe esni, amikor rájöttem, hogy ennél jobb kempinghelyet nem is kívánhattam volna!

 

Csodás reggeli kilátás a sátrammal. A kép háttértörténete azonban még izgalmasabb: ekkor ugyanis már jó 12 órája folyamatosan hánytam és az első órákban komoly hasmenés is tarkította a helyzetet (étel, vagy vízmérgezés lehetett) és alig volt erőm arra, hogy kimásszak a sátorból.

 

Még egy hágó állt közöttem és a Song Kul-tó között, ahol tudtam, hogy emberek is vannak és ivóvíz. Autóba szálltam. Erőm fogytán három órába telt, hogy összepakoljam valahogy a sátrat és visszaküzdjem magam az útra, aho leültem, behajtottam a fejem a lábam közé és addig nem mozdultam, amíg egy autó föl nem vett.

 

Az autóban pedig ekkor már bent ült Jeniskül, aki felajánlotta, hogy töltsem nála az estét. Amikor a jurtájukhoz értünk belémdiktált némi teát majd hagyott eldőlni egy sarokban. 16 óra alvás után, másnap reggel kicsit gyengének, de ismét egészségesnek éreztem magam, s lelkesen csatlakoztam a családi teendőkhöz.

 

Jenisküllel és Eszánnal elsétáltunk a 2 kilométerre lévő csermelyhez vizet venni.

 

A Song-Kul tó egy 3016 méteren fekvő tengerszem. Induláskor ez volt a legfőbb kitűzött célom, egyrészt mert kb. félúton van, másrészt mert innentől szinte végig lefele vezet az út Bishkekig. Márciustól novemberig nomád családok élnek a tengerszem körül, többnyire bárányokat és lovakat tartanak, és néhány bocit.

A tó nem igazán nyűgözött le. Szép és hatalmas, de ha 10 métert láttál itt fent, láttál mindent. Összehasonlítva az elmúlt hét hegyeivel-völgyeivel, ahol minden kanyar után egy újabb látkép fogadott, Song-Kul kimondottan unalmas volt. Megérte feljönni, de két nap bőven elég volt.

 

Ráadásul kezdett igazán hűvösre fordulni az idő. Reggel mindent ropogós dér borított és a kulacsaimban megfagyott a víz. Itt-ott már a nomádok is elkezdék lebontani a jutráikat, hogy a téli hónapokra a közeli falvakba költözzenek.

 

Még egy éjszakát maradtam a tónál, most egy másik nomád párnál. Négy gyermekük már leköltözött a faluba a nagymamához, hiszen már iskola idő van. Jenisküléknek bárányaik voltak, ez a család viszont lovakat tart és este meglepődve láttam, hogy itt a “megyünk fejni” nem a tehenekre utal.

 

Song-kultól legurulva a kopár magaslati táj életteli folyóparttá változott.

 

Végre! 400 kilométer után újra aszfaltra leltem! Komolyan elgondolkoztam, hogy letérdelek és megcsókolom, de helyette azzal tiszteltem meg, hogy olyan gyorsan tekertem rajta, ahogy bírtam. Estére Kochgorba akartam érnin, ahol újra civilizáció, infrastruktúra és egy mostanra igencsak szükségessé vált zuhany várt rám.

 

Kochgorban már csak 230 kilométer választott el Bishkektől, a célvonaltól. Ráléptem a pedálra és élveztem, hogy a sima aszfalton lehet haladni.

 

Kis kitérővel, az Issyk-Kul tónál megálltam egy gyors piknikre, aztán Észak-Nyugat felé fordultam. Két órával később a szél úgy döntött, hogy ő meg Dél-Keletnek fordul és igazán rákazd. Olyan erős szembeszél volt, hogy lejtőn lefelé, teljes erőmből tekerve sem voltam gyorsabb 12 km/óránál. Úgy döntöttem inkább keresek egy védett zugot és sátrat verek éjszakára. Talán hajnalra jobb lesz a szél. (Nem volt.)

 

 

Kirgizisztánon keresztül

Ez volt az út és nagyjából a számok is stimmelnek. 772 km, ebből jó 400 terepen, 10144 métert mászva (szinte mindet terepen). Bishkekben, miután tú voltam két zuhanyon és közte egy hatalmas alváson, komoly elégedettséggel néztem vissza erre a két hétre. Jó kaland volt, semmiért ki nem hagytam volna! (Bár közben többet kiabáltam és szidkozódtam mint életemben összesen. :)


 

Ez a két hét egész más volt, mint amiket korábban bicikliztem. Direkt. Szeretem néha rákényszeríteni magam, hogy új dolgokat csináljak, ha nem tenném, mindig megmaradnék a már ismert keretek között ahol biztonságban érzem magam.

Most átverekedtem magam egy fejletlen országon, ahol az ország közepén nincs infrastruktúra, se áram, se víz, és az emberek egy végtelenül egyszerű de nagyon nehéz életet élnek. És nagyon egyhangút: felkelsz, megfejed a tehenet, feldolgozod a tejet, vizet hozol, ebédet főzöl, ellátod az állatokat, ellátod a gyerekeket, megfejed a tehenet, aludni mész. Minden nap ugyanaz. Számomra érdekes volt, nagy szemekkel ámultam és élveztem hogy részt vehetek a mindennapi feladatokban. Naná, hiszen én csak néhány napot vagyok itt! Tele voltam a fejlett világ szégyenével és bűntudatával.

(Az egésszel gyönyörűen összecsengett az aktuális olvasmányom, A szemlélők (Szabó M.), aminek Annája kíméletlenül olvassa a nyugati diplomata fejére, hogy milyen kiváltságos helyzetből szemléli a nyomorult népet, ami között él, de annak sosem lehet a része és sosem értheti meg igazán. A sorok remekül rezonáltak az élményeimmel – pedig csak találomra leemeltem a Kindle polcomról.)

Másrészt, nagyon sokat tanultam ebből az útból.

Az egyik leggyakoribb kérdés, amit kapok, hogy megváltoztam-e az utazás miatt.
A válasz az, hogy nem, vagy nem nagyon. Inkább egyre jobban megismerem magam.

És az elmúlt két hét alatt igazán fontos dolgokat tudtam magamról.

Vannak azok az emberek akik igazán szeretnek a természetben lenni, elvonulni mindentől, élvezni a csöndet, a nyugalmat, a magányt. Nos, az egyik amit tanultam, hogy én nem vagyok ilyen ember. Pedig korábban azt gondoltam, hogy igen.

A másik dolog amit gondoltam magamról, hogy élveznék egy kicsit egyszerűbben élni, csöndesebben. Kicsit távolabb a modern világtól. Erről is kiderült, hogy nem igaz. Élvezem a természet szépségeit, de engem ebben is a feladat mozgat. Nem tudnék azért fölmenni egy hegy tetejére, mert ott jó lenni. Én mindig azért fogok fölmenni, mert kihívás van benne. És mert jó érzés lejönni onnan, majd otthon egy forró zuhany után fáradtan, de elégedetten lehuppanni a kényelmes kanapéra az új House of Cards rész elé. Ennyi. S ha nem is vagyok büszke erre magamban, legalább tudom, hogy így van.

Ezzel lettem több Kirgizisztánban. Ezzel és az emlékek végetérhetetlen szalagjával, amin ezentúl örökké változnak a hegyek, szaladnak a lovak, és teával kínálnak a nomád pásztorok.