Szingapúr reptér. Boarding előtt negyed órával.

Vállamon az egyik hátsó Ortlieb táskám, benne minden, ami fontos: laptop, telefon, pénz, iratok, kütyük, a pulcsim. És a kulacsom, tele vízzel, mert ezeken a hosszú repülőutakon soha nem adnak elég vizet az embernek.

Szomjas vagyok, úgyhogy turkálok egy kicsit, a táskában és előhúzom a kulacsot, ami a legnagyobb megdöbbenésemre könnyű. Üres. Rosszul emlékszem? Esküdni mernék, hogy megtöltöttem vízzel. Az agyam lassított menetben jut el a valósághoz, ami könyörtelenül vár a koppanásra. Ah. A vízhatlan táska. Amibe nem megy be a víz. Vagy ha beleöntöm, nem folyik ki. Remegő kézzel nyúlok mélyre, és hát persze. Hét deci vízben úszkál minden odaben. A laptop (neoprén tokban, hálistennek), a telefon (eléggé felül, hogy ne legyen csurom víz) és a pulcsim, ami elég vizet magába szívott ahhoz, hogy a vadonatúj gyönyörű könyvem csak félig ázzon át.
 

Az elmúlt hónapokban a legtöbbet kapott kérdés (a holvoltalegjobb mellett), hogy megváltoztam-e az utazás alatt. A már bevett válaszom rá az, hogy nem változtam meg, csak tanultam magamról dolgokat.

Ebben a hónapban viszont, amit otthon töltöttem, mások fogalmazhatták meg számomra, hogy igenis változtam. Akik jól ismernek, nyilván jobban látják.

Állítólag sokkal “lazább” lettem.
Avagy, jobban bele vagyok lazulva az életbe.
Vagy valami ilyesmi.

Amúgy sem voltam egy rástresszelős fajta, de valóban, most már tényleg nem sok minden tud kizökkenteni.
 

Ezen merengek, miközben könyékig lógok a vizes táskában és sétálok a mosdó felé. Messziről, kívülről szemlélem az egész helyzetet, mindenféle pánik nélkül. Táska kipakol, víz kiönt (ha már itt vagyok kicsit ki is mosom szappannal), kitörölget, ruha kicsavar, könyv, elektromos cuccok letörölget, ruhát, laptop tokot az elekromos szárítóba lógat (meglepően jól működik), visszapakol, kulacsot tölt, kapuzárásra helyben van és épp eléri a gépet. A pulzusom stabilan 90 alatt. Korábban azért kiszaladt volna pár komoly káromkodás egy ilyen helyzet miatt, most semmi.

Azóta sokat gondolkoztam ezen.

Visszapörgettem a budapesti heteket, hogy lássam mi mondathatta azt a barátokkal, hogy lazább, könnyedebb lettem. Maradtak el programok, maradtam koppon, volt nagy kavarás, késtem le buszt, hívtam rossz helyre übert, rontottam el ebédet… egy csomó minden, ami azért korábban idegesített volna. Most egy cseppet sem. Vagy alig. Zen vagyok.

Arra jutottam, hogy valahogy a helyükre kerültek a dolgok. Elválasztódott az, ami miatt érdemes stresszelni, meg ami miatt nem érdemes. Az utóbbinál csak automatikusan elindul egy hogy-oldujk-meg-a-helyzetet folyamat (aztán jó esetben, de nem mindig, a hogy-kerüljük-el-a-jövőben-a-hasonló-helyzetet gondolatmenet).

Ha semmi más hozadéka nem lesz ennek az útnak, csak ez, már megérte.

Azért ezt a szép kis könyvet sajnálom. Öt nap volt, mire teljesen kiszáradt, és csak a lélek tartja össze.