Üzbegisztán, az első ország, ahol tényleg egyedül indultam felfedezni, s ahol emiatt egész máshogy utaztam, mint eddig, akarva-akaratlanul, a helyiektől nagyobb távolságot tartva, pedig az egyedül utazás épp az ellenkezőjét kéne, hogy eredményezze. Most is, ahogy ezeket a sorokat írom egy útszéli kávézóban, bizonytalanul méregetnek a helyiek. Számítógép van előttem, ami itt ritka, és titokzatos dolog még mindig. Egyszerre izgalmas és veszélyes. Ki tudja, miféle kém írja itt a jelentését az országról. Ezt sugallja legalábbis a tény, hogy a katonák rendszeresen ellenőrzik a telefonokat és számítógépeket az országban, megnézik a rajta tárolt könyveket, filmeket, fényképeket. De erről majd később, előbb vegyük fel a fonalat, ahol legutóbb elhagytam, Bukharában.

Búcsú Bukharától

Miután Philippel és Leonie-val átnyargaltunk átküzdöttük magunkat Türkmenisztánon, együtt vettük be Bukharát és töltöttünk ott három felemelő napot, egy gyönyörű vendégházban a főtér mellett, isteni reggelivel, vacsival, potom pénzért. És ha drága is lett volna, megérdemeltük.

Most már igazán nagyon jól érezte magam velük, mert kiderült, hogy Leonie egyáltalán nem utál engem, csak azért nem láttam rajta egy mosolyt sem három napig, mert hulla fáradt volt – ahogy mindannyian. Egy óra a zuhany alatt és egy kiadós alvás azonban a legjobb formánkba hozott minket és remekül szórakoztunk együtt.

A teljes album itt látható.

Három nap után azonban ideje volt búcsút mondani.

Ők gurultak Samarkand felé, én pedig felültem a Tashkentbe tartó éjjeli vonatra, hogy tádzsik vízumot intézzek, a németek ugyanis rábeszéltek, hogy csatlakozzak a Pamír körútjukhoz.

Ezzel ismét egyedül maradtam, s ismét úgy éreztem, hogy most kezdek igazán egyedül utazni, mint ezt már annyiszor éreztem: Teheránból és Mashhadból elindulva is, és az elkövetkező hetekben többször.

A vízum rövid története az, hogy nem kaptam, ahogy senki sem ezekben a napokban, mert eltoltak valamit a számítógépes rendszerrel és jó két hétre megállt az élet a nagykövetségen. Ennyi. Az, hogy közben elraboltak napokat és vagy 600 biciklis kilométert az életemből, az már csak az én gondom.

A vonatút Tashkentbe kalandos volt.

Főleg eljutni a vonatig. Ó, az a pillanat, amikor az állomás felé tekerve realizálod, hogy mégsem 2 kilométerre van a szállástól, hanem 12-re! (A bringások ne felejtsék, hogy 10 km az én monstrum biciklimen és üzbég utakon több mint 30 perc.) Lélekszakadva tekertem az állomásra, még jó hogy azt javasolták, legyek ott egy órával előbb, így késve is volt még 25 percem az indulásig.

Aztán megértettem, miért mondtak egy órát, s ismét tanultam valamit ennek az országnak a működéséről.

A bejáratnál hosszú sor kanyargott befelé, mindenki hatalmas pakkal (rengetegen dinnyékkel, ne kérdezd!), s mindenkinek a csomagját átvizsgálták. Nekem még jegyem sem volt, aminek a megszerzése 20 percbe telt, bár csak hárman voltak előttem. Nem működött ugyanis a rendszer, nem tudták kiállítani. Halálraváltan néztem az órát, ahogy telnek a percek, s próbáltam őket ösztökélin, hogy írják meg kézzel, de nem úgy megy az itt.

Közben végig arra gondoltam, ha itt nem kapok jegyet, csúszok négy napot, a konzulátus ugyanis zárva lesz a hétvégére. Meg arra, hogy ez egyáltalán nem zavarna, ha Zsolt itt lenne, mert kitalálnánk valami B-tervet és remekül elütnénk együtt az időt. Egyedül semmi kedvem nem volt ittragadni. Borzasztó, hogy még mindig milyen önállótlan vagyok!

A jegyeladó itt felzavart a gondolataimból, s intett, hogy menjek vele, meg van a jegyem, s el is kisért a kapuig, hogy biztosan bejussak. Jó néha külföldinek lenni. Betereltek a sivító fémdetektoros kapun, csomagot sem kellett nyitnom, s fel a vonatra. A biciklit is hipp-hopp megoldották, az étkezőkocsiban kapott helyet egy tárolószekrényben, a pakkok a kabinomban. Persze az egész vonat hatalmas érdeklődéssel fogadta az eseményt, hogy egy felmálházott külföldi szamár van a vonaton, aki nem beszél ugyan oroszul, de még így is érdekes. Jöttek is sorra bekukkantani a kabinba, amit szerencsére a hálótársaim hamar megelégeltek. A három üzbég férfi, akivel az éjszaka megosztottam a csöppnyi kabint, remekül gondomat viselték, bezárták az ajtót és ki a nézelődőket, majd tea és kenyér került az asztalra. Még kártyázni is meginvitáltak, amit kihagytam a nagypapám miatt, mert szegény sosem tanított meg engem ultizni, azt mondta, az a nagyok játéka, én játsszam csak anyámmal a makaót. Így a remek ulti meccset csak fentről figyeltem, ki- kipillantva a könyvem mögül.

Aztán megjöttek az ágyneműk, mindenki hálóruhára váltott, amire egyáltalán nem számítottam, hiszen sosem utaztam hálókocsiban, s este 10-kor már csöndben szunnyadt az egész vonat. Ez ám a rend, kérem!

Én még merengtem egy darabig, a majdnem lekésett vonaton, a nagy izguláson a semmin (őszintén, mi történt volna, ha lekésem?!) és örültem a necces helyzetnek, mert minden ilyennel csak önállóbb és ügyesebb leszek. Nagyon elkényelmesedtem Zsolti mellett, ideje, hogy mindent újra egyedül oldjak meg.

Hét órával később kipihenten ébredtem, ahogy begurultunk Tashkent külvárosába.

Turistaként Üzbegisztánban

A következő hét hosztelekben telt, városnézéssel.

Először Tashkentben, ahol eljutottam a Chorsu Bazárba, ami zseniális volt! Olyan szívesen vásároltam volna! Hogy mit? Ágyat! Komolyan. Az itteniek ugyanis nem klasszikus ágyon alszanak, hanem vastag matracokon. Étkezéshez ezt helyezik a földre az alacsony, 20-30 cm magas asztalka mellé, kettéhajtva, hogy a külseje legyen kívül, éjjel pedig kibontva ezen ágyaznak meg. Már Iránban is találkoztunk e szokással, s olyan jót, mint ezeken, még sosem aludtam! Arról nem is beszélve, hogy őrült praktikus, nappal csak összehajtod, s egymásra téve alig foglal helyet a szobában.

Szóval végre láttam, hol árulják őket, meg láttam ezer mást is, de a végén csak egy zacskó aszalt gyümölccsel távoztam – itt az ideje, hogy én is igényes reggelit készítsek.

Jártam aztán a helyi bolhapiacon is, ami a legfantasztikusabb bolhapiac volt, amit valaha láttam. Mindent, MINDENT lehetett kapni. A mosógépcsőtől a háromnapos bébi sündisznóig. Zseniális volt! Az egyetlen, ami nem fért bele a mindenbe, az a biciklitükör, amiért mentem. Azt sajnos nem találtam. Itt találkoztam viszont Phoebe-vel, aki egyedül biciklizik át a fél világon, haza Malajziába, s aki megsimerkedésünkkor azt mondta, én vagyok az első szóló bringás lány, akivel találkozott. Ez tőle nagy szám, mert másfél éve úton van. Hogy ezt milyen jól esett hallani!

Két nappal később külön, de mindketten levonatoztunk Samarkandba.

Ez a vonatút is kalandos volt, semmivel sem keltettem kevesebb figyelmet a csomagjaim nélkül, mint azokkal. Csak itt a nyitott kocsikban nem volt hova elbújni. Színarany fogú nénik kínálgattak vacsorával: kenyérrel, házi krémekkel, salátával, lehetetlen volt elmagyaráznom, hogy nem ehetek, mert már tíz napja gyomorproblémáim vannak. Aztán jött az alvás ideje és egyre le akartak fektetni, hiába magyaráztam, hogy egy órán belül leszállok Samarkandban. Élménydús út volt ez a nap is.

Közben ráeszméltem, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet a helyiekkel, akik kedvesek, de nehezen értik meg, hogy nem beszélek oroszul (hiszen MINDENKI beszél!), a koncentrációjuk viszont túl rövid ahhoz, hogy megértsék, ha valamit szavak nélkül próbálok elmagyarázni. Mindig büszke voltam az Activity készségeimre, de most rájöttem, hogy ahhoz erős fogadó fél is kell, aki kitalálja a rejvényt. Itt pedig se rajzzal, se mutogatással nem megyek semmire. Az asszociációs készséggel csakúgy probléma van, mint a logikai kapcsolatok felfedezésével. Istenem! Maga a tény, hogy ezt írom, jól mutatja, hogy a toleranciaküszöböm igencsak lecsökkent.

Ez volt az egyik oka, hogy több időt töltöttem más utazókkal, vágytam a nyugati társaságra, akivel gördülékenyen megy a kommunikáció. A másik ok, hogy az egyedül utazás még mindig nagyon új volt számomra, s igyekszem mással kiegyensúlyozni a komfortérzetem mérlegét: amellett, hogy több időt töltöttem külföldiekkel, többet aludtam biztonságos, fizetett szállásokon, távol a kíváncsi szemektől.

Ezt az is remekül alátámasztotta, hogy Üzbegisztánban a turisták regisztrációkötelesek, s a határon való kilépéskor kérhetik a szállásoktól kapott regisztráló cetliket, ami mutatja, hogy melyik éjszakát hol töltötte a kedves utazó.

Így alakult, hogy Samarkandban klasszikus turista lettem.

Kis csomaggal, körülvéve számos egyéb utazóval, együtt mászkálva-fotózva a városban, ami olyan, mint Disneyland, csak felnőtteknek. Fantasztikus épületek csillognak a napban, fizetsz, bemész, tátod a szád és ámulsz a gyönyörűségtől, majd kisétálsz a szuvenírek közé a főútra, ahol már vár a taxi.

Ami azt illeti, Üzbegisztán ideális turistacélpont.

Izgalmas és gyönyörű, kényelmes szállásokkal, európai színvonalú gyorsvonatokkal (bizony, egy ilyenen is ültem) amik elrepítenek egyik ősrégi várostól a másikig. A gasztronómia az európai gyomornak megterhelő, de akik még mindig a magyar szülői házban fogyasztják a vasárnapi ebédjüket, bírni fogják. Egyébként is, a vodka segít feldolgozni a zsíros ételeket.

Emiatt kicsit sajnáltam is, hogy nem egy két-háromhetes nyaralás keretében éreztem ide, hogy kicsit több pénzzel, de legfőképp friss szemmel, kíváncsian ugorjak neki az ország felfedezésének. Irígykedve hallgattam vacsora közben a nyaralók beszámolóit, akik múlthéten még a munkahelyükön ültek, most pedig nem bírnak betelni az élményekkel. Én beteltem. Lelekesedésük azonban nekem is egy kis energiát adott.

Szükség is volt rá, mert még mindig nem érzem úgy, hogy szóló utazó lennék, s sokszor kimondottan rossz egyedül. Pláne a sok páros között. Egyelőre még csak egy utazópár fele vagyok én is, az összes reflexem Zsoltot keresi, hiszen ebben az életformában minden kialakított szokásom a kettőnk közti együttműködésre épül. Lassan megy az újratanulás. Lassan, de megy. Közben tudatosan jegyzem magamban az élményeket, amik nem lennének, ha nem egyedül lennék. Nem utaztam volna kiszolgáltatottan a vonaton, ahol muszáj volt részt vennem a körém kanyarított parádéban, s ami már most kezd kedves élménnyé szépülni, s nem beszélgettem volna át fél éjszakát egy őrült zseniális francia építésszel, akinek a szavai és a tekintete úgy beleégtek a tudatomba, hogy azóta másképp szemlélem a körülöttem lévő világot.

Sokan mondták már nekem: ketten utazni könnyű és szórakozás, egyedül viszont sokkal többet tanul az ember. És erről szól az egész, nem? Dies diem docet.

Továbbindulok Tashkentből

A samarkandi hétvége után még egy tashkenti vízum-kör következett, ami után bizinyos lett, hogy akár szedelődzködhetek is, nincs értelme tovább várni. Még egy estét a remek Topchan Hosztelben töltöttem, (Év elején alapította három korábbi couchsurfinges fiú, és szívük-lelkük benne van. Élmény volt ott lenni!), ahová befutott Samarkandból Sam és Vito, így volt kinek palacsintát sütnöm – egy kiló lisztből. Igazi biciklis adagra sikerült, épp csak meg bírtuk enni egy ülésben. Azért csak sikerült, és ők legalább olyan hálásak voltak, mint én a lehetőségért.

Aztán ideje volt továbbállni. Jön az első egyedüli biciklis kaland. Egyedül elindulni, egyedül tekerni, egyedül “beszélgetni” mindenkivel, egyedül főzni és enni, egyedül biztonságos sátorhelyet keresni… aztán reggel újrakezdeni, újra és újra. A cél Bishkek, ahol Zsuzsi barátnőm unokatestvére vár egy biztonságos kis családi otthonnal. Két-három hét és ott leszek.

Folytatás: Üzbegisztán II. - Hamarosan