Megérkezni Grúziába

Grúzába átlépni sokkoló élmény volt. Több lépésben sokkoló.

A határon, a hat héttel ezelőttről már jól ismert érzés fogadott: a teljes ismeretlen által okozott zavartság. Így éreztük magunkat Törökországba belépve is, amikor hátrahagytuk az ismerős görög utcákat, arcokat… csak most az ismerős török utcák és arcok maradtak mögöttünk, s valami egész új fogadott.

Grúziában azonban úgy tűnt, nem csak egy másik kultúrába léptünk át, hanem egy másik korba is. A határ melletti beton úttorlaszok azt az érzést keltették, hogy 40-50 évet csusszantunk vissza, s ez a következő napokban egyre erősödött.

Ne szaladjunk azonban ennyire előre, hiszen itt még épp csak átléptünk a határon, s mindkettőnk szeme előtt egy gyöngyözően hideg korsó sör képe lebegett.

Zsolt már három hete számolta vissza a napokat (Törökországban nagyon drága az alkohol, nem fért bele a költségvetésbe), s én sem bántam egy kriglit. Nem sokkal a határ után meg is álltunk, hogy megkóstoljunk két féle khachapurrit és rendeljünk egy-egy korsó helyi malátafőzetet.

Egy órával később teli gyomorral és könnyű fejjel ültünk fel a biciklire, s próbáltuk megtalálni az egyensúlyunkat. Egy hónap absztinencia után mindkettőnknek azonnal a fejébe szállt az alkohol.

Tovább kerekeztünk, s a rendszeres megállóinkon élvezettel reflektáltunk a látottakra:

Közlekedés

Elsőre úgy találtuk, a közlekedés sokkal kellemesebb, mint a törököknél. Igaz, az utak rosszabb minőségűek, és nincs széles leállósáv, de a vezetők kevésbé agresszívak… olykor még udvariasak is: a körforgalmakban rendre elengedtek minket.

Az autók azonban sokkal rosszabb minőségűek, s gyakran sűrű fekete füst pöfög a kipufogójukból, amitől az utak gyakran elviselhetetlenül szmogosak. A régi autók és a gyenge benzinminőség közösen okozhatja ezt, s mi hálásan gondoltunk az EU-s szabályozásokra, amiért ez az unión belül nem fordulhatna elő.

Emberek

Mindketten hamar észrevettük, hogy az emberek sokkal megviseltebbek, sokkal rozzantabban néznek ki, mint a török szomszédnál, s mindkettőnkben ugyanaz a kérdés merült fel: vajon az alkohol fogyasztás miatt lenne ez a látványos különbség?

Egy héttel később az alkohol mellé felírtuk az ízletes, de meglehetősen zsíros ételeket is.

Nők

Az is mindkettőnknek szemet szúrt, hogy a nők milyen kihívóan öltöznek. Az első gondolatunk rendre az volt, hogy egy örömlány sétál melletünk az úton. Aztán rájöttünk, hogy csak nyár van, és a nők semmivel sem kihívóbbak, mint Magyarországon. Csupán hozzászoktunk a szerényen öltöző török nőkhöz.

Én azonban hamarosan kifejezetten élveztem, hogy nőiségem ismét előnyökkel jár. A férfiak mosolyognak, kacsinatanak rám, s előre engednek, ahelyett hogy török módra levegőnek néznének és elém tolakodnának. Jó érzés újra nyugati módra nőnek lenni.

Batumi

Batumin keresztültekerni szürreális élmény volt!

A város magját méltón hívják a Fekete-tenger Las Vegaszának, az azt körbeölelő külváros azonban omladozó panelokból és düledező viskókból áll, s a szegénység mindenre rányomja a kezét. Látszik, hogy a belső kerületre ömlő lárikból ide egy sem gurult. Itt ötven éve nem újítottak fel semmit.

Zsolttal tátott szájjal tekertünk és a látvány annyira magával ragadott minket, hogy elfelejtettünk bármit megörökíteni ebből.

Kutaisi felé

Az első grúziai napunk fárasztó volt. Igaz, alig 60 kilométert bicikliztünk, de az új környezetben komoly kihívás volt kiismerni magunkat. Ismét figyelni kellett minden autóra, hogy kitapasztaljuk, mik a normák a közlekedésben. Ugyanígy minden emberre, hogy megértsük, milyen távolságot tartanak az idegenekkel, s mi az, ami már esetleg veszélyt sugall.

Az este közeledtével aggódva kezdtünk egy megfelelő benzinkutat keresni, ahol biztonságban felverhetjük a sátrat. Ilyet azonban nem láttunk, úgyhogy gondoltuk itt az ideje kipróbálni, milyen érzés bekéredzkedni egy ismeretlen kertjébe.

Letértünk a komor, forgalmas főútról, ami apró falvak mellett vezetett, s egy utcával beljebb kiválasztottuk a legszimpatikusabb házat. Épp csak leparkoltunk a kapu előtt, s egy Ronaldo mezes kisfiú már szaladt is a szüleiért. Szó szót követett, vagyis mutogatás mutogatást, s tíz perc múlva egy csinos tengerparti apartmanban találtuk magunkat, ami a szezon előtt még üresen állt. Egy tányér isteni süti került az asztalra, érezzük csak otthon magunkat, addig maradunk, amíg csak akarunk.

Másnap kipiheneten ébredtünk, hatalmas mosollyal. A Grúziával szembeni szorongásunk szertefoszlott.

Reggel az első faluban jó kedvemben be is szaladtam egy fodrászatba, ahol négy fodrászlány (egy nézte, egy simogatta, kettő vágta a hajam) másfél óra alatt megszabadított fél kiló hajtól. A mutatvány 5 láriba került (600 forint), beleértve a két isteni kávét, amit Zsolttal kaptunk.

Második délután elvarázsolt falvak között kerekeztünk.

Valóban olyan volt a környék, mint egy groteszk mesében, ahol ötven éve megállt az idő, s bájos-szomorú hangulatot vont a beton és bádog épületek köré. Közben az úton a legváltozatosabb háziállatok kerültek elénk, mit sem törődve a forgalommal: malacok, tyúkok, kecskék, tehenek minden formában és méretben.

Este ismét kertben terveztünk kempingezni, s még szürkület előtt nézelődni kezdtünk. Választékban nem volt hiány, kis falvak követték egymást lépten-nyomon, azonban csak kevés ház volt hívogató.

Végül egy olyat választottam, ahol a kertben rendezett kis csoportokban nőttek a virágok. Aki a virágot szereti… ugye. És így is lett!

A grúz családi tűzhely körül

Az erős harmincas fiú és húga is jól beszéltek angolul, de még ezzel együtt is csodabogárként néztek ránk. Látszott azonban, hogy szeretnének segíteni, úgyhogy miután a szüleik beleegyezését kérték, s megkapták, beinvitáltak minket.

Ismerkedni kezdtünk, s természetesen itt is ágyat ajánlottak nekünk. Mi azonban örömmel sátraztunk a tornácon, nem is akartunk fölösleges macerát okozni nekik. Arról azonban szó sem lehetett, hogy a vacsorát visszautasítsuk! Miközben a nyári konyha farakásán főtt az étel, Zsolt grúz írás gyorstalpalóba kezdett a tanár leánnyal, s mire én lezuhanyoztam már egy hosszú lista volt előtte: a legjobb grúz ételek nevei angolul, grúzul, és a magyarázat, hogy mi is az.

Ennek a listának a későbbiekben nagy hasznát vettük, az éttermekben örömmel nézegették a kezünkben és próbálták elénk tenni a még nem kóstolt elemeket, hogy azt is kipipálhassuk. Mert grúziában jópár helyi kis étkezdében jártunk. A lári most nagyon gyenge, s belépéskor eldönthettük, hogy lecsökkentjük a napi 5 eurós keretet 3-4 euróra, s úgy főzünk, mint eddig, vagy kiélvezzük a büdzsénk kereteit és megkóstolunk annyi helyi finomságot, amennyit lehet. Nyilván az utóbbi lett.

A vacsora mennyei volt! Az asztalra került házi sajt, lobio (babragu), chvishtari (kukoricakenyérkék sajttal töltve), satsivi (csípős mogyoró-szósz), amibe friss uborkát mártogattunk, desszertnek pedig csak nekünk készült a pelamusi, aféle szilva-puding, mert azt csak háznál készítik, étteremben nem kapjuk meg.

Mindezek mellé édes házi bor és isteni gyümölcsös házi vodka került.

Az utóbbi többször újratöltődött, s Zsolt remekül állta a helyét. Az este végén még a házigazdánk weboldalát is megjavította – bár a vodka előtt ez minden bizonnyal negyedannyi időt vett volna igénybe. A lehetőségnek azonban, hogy a tudásunkkal mi is adhattunk valamit, nagyon örültünk!

Ez az este volt az egyik legnagyobb élményünk eddig. Élveztük az otthonos illatokat és ízeket, a kedves embereket, a beszélgetést. A hatalmas kertben felfedeztük a méhcsaládokat, a bocikat, a kecskét, a baromfit, s reggel a kakast is, aki fél ötkor a sátor mellett kukorékolva mutatta meg, ki is az úr a háznál.

S a reggeli még csak ezután jött: friss kenyér, egy-egy pohár frissen fejt tej, házi mézzel, vajjal, joghurttal és sajttal. Jobban nem is kívánhattunk volna!

Miközben elbicikliztünk, csak arra tudtam gondolni, hogy ha ugyanezt megfelelő marketinggel körítenék, és keményített abroszon tálalnák, egy vagyont kereshetnének a gasztro-turizmusból.

A Kutaisi Gyermekfaluban

Egy meleg napsütéses nap végén pillanatok alatt borult be az idő és kezdett el esni. Egy erdő közepén voltunk, Kutaisin kívül, s az SOS Gyermekfalut próbáltuk megtalálni, amihez csak körülbelüli címünk volt.

Némi mutogatás után a város szélére irányítottak minket, ahol egy omladozó, szürke, szomorú épület állt, látszólag elhagyatottan. Az ablakokon volt egy-egy gyermekrajz, de sehol egy lélek. Összeszorult a szívem és aggódva kerestem az SOS logót, de sehol nem találtam.

Szerencsére.

Némi további mutogatás a sarki kisboltban, s már enyhült is a szorongásom: 500 méterrel arrébb lesz a hely. Huh. Irányba álltunk és 5 perc múlva már be is gurultunk a faluba.

A rendezett hatalmas kertben csinos egyen-családi házak álltak körben, a legszebbek, amiket eddig Grúziában láttunk.

A portáról a portás mellett két kamasz lány, Mirjan és Tali szaladt ki, hogy bekísérjen minket. Feltehetőleg ránk vártak, de csak egy-egy hellót és szégyenlős kuncogást tudtunk kihúzni belőlük.

A lányokhoz csatlakozott egy csapat, az imént még focizó fiúk, akik kikapták a táskákat a kezünkből és egy pillanattal később már minden az emeleten volt az apartmanban, ahol lakni fogunk. Már megint el vagyunk kényeztetve.

Kutaisiben élveztük a városnézést, és a pihenést a kényelmes szállásunkon. Vendéglűtónkkal, Ninóval meglátogattunk egy közeli cseppkőbarlangot, és megtanultunk khinkalit enni. S amíg ő dolgozott, mi felfedeztük a helyi piacot(!), egy közeli katedrálist, a város főterét és cukrászdáját (Lilla barátnőm küldött nekünk egy kis süteményre valót).

Megtudtuk, hogy itt Grúziában a legtöbb gyermek, aki az SOS-hez kerül, nem árva, hanem nagyon szegény családból származik, s otthon nem tudják őket eltartani, s esélyük sem lenne kitörni a mélyszegénységből. Azzal, hogy SOS-családokban nőnek fel, biztosítva van számukra, hogy egészségesen, jó körülmények közt nevelkedjenek, s jó oktatást kapjanak, hogy a legjobb lehetőségekkel induljanak el az életben. Emellett tartják a kapcsolatot a vér szerinti családjukkal is, s nyáron néhány hetet otthon töltenek.

A faluban, akikkel találkoztunk, mind nyitott, érdeklődő gyerekek voltak, szégyenlősen, de mosolyogva kommunikáltak velünk a kevés angol tudással, amit használni mertek.

Közös programunk viszont nem volt a gyerekekkel. Sajnos. Ha jól értettük, Nino nem is gondolt rá, hogy mi velük is szívesen töltenénk időt, mi pedig néhány figyemen kívül hagyott célzás után nem akartuk erőltetni a dolgot. Legközelebb majd előre szólunk, hogy szívesen részt vennénk néhány közösségi programban.

Tibilisz

Szabadidőnk lévén, szombat este mashrutkára pattantunk és ellátogattunk a fővárosba, Tbilisibe. A három és fél órás haláljárat, a szerpentínen száguldozó sofőrökkel, mind a két irányba próbára tette a gyomrunkat és a hitünket… de túléltük.

Tibiliszt pedig érdemes volt meglátogatni.

A város nagyon izgalmas: rengeteg ultra-modern épület, és trendi kávézó keveredik a többszáz éves házakkal és a szocialista épületremekekkel.

Szombat este az éjszakai életbe is belekóstoltunk, amikor a helyi Ráday utcán csatlakoztunk a BL döntőt nézőkhöz.

Grúz vidéken át

A Kutaisi utáni napjaink eléggé egy sémára épültek, s ez némi rutint jelentett a folyton változó úti életünkben.

460 kilométer várt ránk Jerevánig, ebből 290 az örmény határig.

Az út álomszép tájon, hegyek között vezetett – ez volt az egyik oka, hogy az időjárás igen csak szeszélyes volt ezekben a napokban. A forró napsütés negyed óra alatt tudott villámló-dörgő égszakadásba váltani. A napos órák így a nyeregben teltek, igyekeztünk annyit haladni, amennyit csak lehetett, esőben pedig behúzódtunk az első útba eső kávézóba, s előkerültek a könyvek, vagy épp a franciakártya.

Éjszakánként folytattuk a kertben-kempingezést.

Első este készülő amfórák mellett aludtunk (grúzul: kvevri). Ha készen lesznek, földbe ássák majd őket, s ezekben készül a grúz házibor. A háziak szívélyesen engedélyezték, hogy náluk kempingezzük, s a teheneket, amik helyét elfoglaltuk, átterelték a saját kertjükbe. Ennél többet azonban nem kommunikáltuk velük. Ennek egyik oka az is volt, hogy a háziúr olyan ittas állapotban érkezett haza, hogy csak imbolygott a lábán – a helyi útbiztonságról viszont sokat elmond, hogy haza azért autóval jött.

Az viszont kellemes meglepetés volt, hogy a sátorhely mellé házőrző is járt.

A második este zuhogott, így fedett helyet vadásztunk, s találtunk is egy üzemen kívüli éttermet, amelynek a külső teraszán ágyaztunk meg. A kerítés mögött összekucorodva vártuk a sötétedést, nehogy valaki meglásson minket. Ez volt az első esténk, hogy sátor nélkül aludtunk, s nem volt a legpihentetőbb. Minden neszre felriadtunk, Zsoltot pedig kissé megrémisztette egy kóbor macska, aki az éjszaka közepén rátelepedett. Zsoltot mindenhol megtalálják a kutyák és a macskák.

A nappal keltünk, fél hatkor, hogy továbbrobogjunk Borjomi nemzeti park, és a 4000. kilométerünk felé. Álomszép táj volt a jutalmunk.

Az este azonban ismét kihívásokat tartogatott.

Már fél kilenc volt, sötét, és zuhogott az eső, amikor sikerült kigurulnunk egy nagyobb településről. Zsolt gyomorrontásnak és a legutóbbi kávézóban meghívásra elfogyasztott – nem igazán minőségi – házi Chacha-nak köszönhetően hétrét görnyedve küzdötte fel a rossz vacsora maradékát, amíg én a biciklin ázva vártam, hogy végezzen. A terv az volt, hogy az első faluban megállunk, s bekéredzkedünk egy olyan házba, ahol van tornác, hogy némileg szárazon sátrazzunk.

Öt perccel és másfél kilométerrel később már a falu első házának kertjében hellóztam és gamardzsobáztam, hátha valaki kinéz a nagy ház ablakán. Ez volt az első, hogy igazán féltem az elutasítástól. Sötétben benyitok egy impozáns ház kertjébe s felkiabálom a bent pihenőket – nem éreztem jónak az esélyeinket. Újabb öt perccel később azonban már a nappaliban lobogó kandallótűznél melegedtünk, miközben az emeleten friss ágyneműt húztak nekünk.

Jól vagytok, ilyen időben sátrazni? Grúziában nem így megy ez! Mit mondanék holnap a kolleganőmnek – jött két vendég és én bentről néztem, ahogy ők a tornácon sátraznak? Grúz ilyet nem csinál! Nyomás befelé! Egyébként is, egyedül lennék csak ebben a nagy házban!

– Mondta Cira, a vendéglátónk, aki a középkori történelem professzora a helyi egyetemen, s angolul is igen jól beszélt.

Egy kör teával és nassolnivalóval később már Zsolt is sokkal jobban érezte magát, s mi belemerültünk a grúz történelem és politika megvitatásába.

Megint egy érdekes élménnyel lettünk gazdagabbak. Ismét önzetlen vendégszeretettel találkoztunk, de azért azt is újra megfigyeltük, hogy az emberek jobban szeretnek beszélni, mint hallgatni. A legjobban talán az mutatta, amikor reggeli induláskor Cira csodálkozva nézett a térképünkre, s azt mondta:

Nahát, ti ilyen hosszú úton vagytok?!

Hát igen.

Még másfél nap volt előttünk a határig.

Grúziának ez a része már igazán szegény, a utak egyre rosszabb minőségűek lettek, a települések egyre rozzantabbak, az emberek egyre komorabbak.

Utolsó esténken alig találtunk megfelelő kempinghelyet, s végül itt is egy helyi család engedte meg, hogy a kertjükben verjünk sátrat.

Nem tudom, hogy a hosszú, fárasztó napok, vagy a kétezer-ötszáz méteri hűvös levegő tette, de itt olyan jól aludtunk, mint rég nem. Reggel fél nyolckor már indulásra készen álltunk: ma átlépünk Örményországba.

Videónaplónk Grúziából

Így szerettük Grúziát

Kellemesen csalódtunk Grúziában.

Mikor beléptünk az országba, féltünk, hogy a törökök vendégszeretete után hűvös, oroszos hangulathoz kell majd hozzászoknunk, de nem is tévedhettünk volna nagyobbat.

Igaz, az emberek első ránézésre komorabbak voltak, mint a törököknél, itt is az történt, mint Szerbiában: amint rámosolyogtunk, ráköszöntünk valakire, ő azonnal visszamosolygott, s bárkihez közeledtünk segítségért, sátorhelyért, mindenki kedvesen megtette, ami tőle telt.

Jó élményeink voltak az emberekkel, s nagyon élveztük a helyi konyhát is – ez a kettő talán legfontosabb számunkra az utazásban. A napi öt eurónk itt lehetőséget adott arra, hogy minden féle finomságokat megkóstoljunk – többször is.

Szóval, ha már unjátok Európát, bátran utazzatok a kaukázus országaiba is! Kutaisibe a legolcsóbb repülni Magyarországról, onnan pedig busszal könnyen elérhető Tbilisi. (Aztán Jereván is.) Érdemes erre kirándulni. Mi csak azt sajnáljuk, hogy nem jártunk északon a hegyekben.

Reméljük tetszett az írás, s élvezettel olvasod a kalandjainkat. Ha így van, s szeretnél nekünk örömet szerezni, arra kérünk, hogy támogasd az alapítványt, amely munkáját segíteni próbáljuk. Már egy sütemény ára is segít.