A fő üzenet rövid lesz és velős: rájöttem, mondjuk inkább úgy, hogy úgy érzem, nekem a 4-6 hónapos utazási hossz tűnik megfelelőnek.

Az első pár nap – egy hét alkalmas arra, hogy az ember fizikailag hozzászokjon a biciklis életformához, majd én körülbelül egy hónap után el tudtam engedni a dolgos munkanapok rendjét. Ezután csak mi voltunk, a biciklik és az út.

Magához az életformához hozzászokni nem okozott különösebb problémát. Az egyetlen komolyabb gond maximum az volt, hogy eleinte küzdöttem Fekete Shirleyvel, ingott, leszakadtak róla az Altura csomaok kétszer is, magas volt, nem volt meg a komfortérzet. A kempingezős főzőcskézős szabad arramegyunkamerreakarunk nappalkelünk nappalfekszünk stratégia azonban gyorsan megtetszett és nem is vesztette el a báját azóta sem.

Isztambul mindenképp egy felezője volt az útnak. Majd 3 hetet voltunk ott, látogatott a kiscsaládom minden tagja, megvolt a a 30. szülinapom, amit kétszer, sőt tán háromszor is megünnepeltünk. A május 1-t Taksimi tüntetés előestéjén a kordonok és vízágyúk között dobozos sörrel és kesudióval a kezemben, a hostel biztos közelségében sétálván gondoltam arra, hogy ilyen rövid idő alatt milyen könnyen ki tud szakadni az ember a biciklis életformából, és hiányzott is a nyeregben ülés.

A török főváros után újabb egy hét kellett, mire visszarázódtam, s visszarakódott rám az út pora. Ekkor már Barna Shirleyvel, a VSF Tx400as terminátor kódnevet idéző paripával vágtam neki az útnak, akit meg is szerettem rögvest: 2 hét állítgatás után ergonóm-harmóniában tapostam a pedálokat Közép-Törökországban. Az új biciklire elsősorban a vázméret és másodsorban a váz-geometria miatt volt szükség. Nekem a Surly LHT magas és nagy volt, imbolygott, nem volt meg a komfortérzet. A VFX az első pillanattól kezdve tisztább, szárazabb, és biztonságosabb érzés volt, remélem a kormányt átderiválva és keskenyebb kerekekkel tökéletes városi munkábamenő bicikliként is helyt áll majd.

A maradék kétezer kilométerre jutott sokminden, ami a biciklis életmód szerves része: tengerpart, határok, vízumvadászat, véget nem érő kaptatók, izzadás, véget nem érő lejtők, fülig érő mosolyok, patakban fürdés és couchsurfing. Az utazás számomra koronájaként eljutottunk Iránba is, ahol sivatagoztunk, ettünk amikor mások nem, ettünk még többet másokkal, nem sokat bicikliztünk, de cserébe annál többet izzadtunk, sokszor kérdően néztünk, alkudoztunk és csodálkoztunk.

Az ötödik hónap és az ötödik ezres után mindkettőnknek eljött az az érzés, hogy ez így egyszerre – egy huzamban jó volt, de elég volt. Nem lett semmiből elegünk, se egymásból :), se a biciklizésből, csak úgy láttuk a dolgot, hogy kész vagyunk ‘visszatérni’ a dolgos hétköznapokba azzal a fontos tapasztalattal, hogy ilyen időintervallum pont elég egy útra. Valahogy mentálisan és nem fizikailag fáradtunk el, furamód valahol munka-jellege lett az utazásnak. Mindezek felett nyilván hiányzott a család és hiányoztak barátok, a nyugati életforma, és érdekes, talán ironikus módon a dolgos hétköznapok és a fix dolgok.

Turistáskodtam már autóval, busszal, repülővel, de Zsófit idézve utazni igazán jól biciklivel lehet. A sebesség konstans, kiválóan alkalmas szemlélni a világot. A magad ura vagy, körülbelül arra mész és ott állsz meg amerre és ahol jónak látod, kivéve amikor pár ország vízumkérdésekben körteformájától megfosztott óvodás mintájára úgy dönt, hogy annyira mégsem.

Van nálad sátor, kiskonyha, az autós társadalomnak köszönhetően végtelen mennyiségű benzin a főzéshez, valamilyen kaját a többi embertársunknak köszönhetően mindenhol találsz, és indulhatsz is amerre látsz. Az időjárás néha nem jó fej, de senki sem dobta fel még a talpát egy jéghideg márciusi esőtől. Tegyük hozzá, hogy igazán hidegben nem tekertem még, tapasztalataim a bringatúrázás viszonylag szűk spektrumát képezik.

Komoly döntéshelyzet elé állított ez az ötödik hónap, őszintén remélem, hogy nem fogom megbánni, hogy itt Teheránban raktam fel a biciklit a hazafelé tartó gépre menet, és nem hónapokkal, vagy egy évvel később. Az a megnyugtató érzés az egészben, hogy később ilyen rövidebb, párezer kilométeres túrákból bizony lehet bőven világot látni.

Szóval, én visszaröppenek, Zsófi még teker, Augusztus 13-tól Türkmenisztánon keresztül folytatja az utat, az eredeti útvonal mentén. Ezzel kapcsolatban nem is szaporítom a szót, elmondja Ő részletesen szóban a miérteket és a hogyanokat.

Remélem zseniális élményekben lesz része, hátszéllel, széles úttal, jó szállásadókal még jobb kajákkal, biztonságérzettel és pont elég fizikai kihívással, hiszen akkor lehet igazán élvezni a biciklizés gyümölcsét, a nap végi kajálásokat, látványt, naplementét, csillagokat, müezzin éneket és kutyaugatást, tücsökciripelést és esti madárdalt.

Felejthetetlen öt hónap volt ez, remélem Ti is élveztétek!