Már eltelt egy kis idő Irán óta, így már meg merem írni az utolsó hét élményeit:

Az utolsó hét kemény volt!

Teheránból átbuszoztam Mashhadba, ahol 2 napot terveztem városnézéssel tölteni, majd onnan 3 nap alatt elbiciklizni a Türkmén határig.

Mashhad, Qom mellett, Irán legfőbb vallási központja. Itt található a siíta iszlám nyolcadik imámjának, Reza Imámnak a kegyhelye és mauzóleuma. A szentéletű imám arany koporsóban, s felbecsülhetetlen kicsek között nyugszik a világ egyébként legnagyobb mecsetében, ahova a föld minden tájáról folyamatosan érkeznek a zarándokok. A folyton nyüzsgő mecsetben vallásos áhítatukban egymást taposva-tolongva igyekszenek hozzáférni a sírhoz a hívők, hogy megérintsék azt. Ahogy egy másik utazó a százával nyújtúzó kezeket elnéve frappánsan megfogalmazta, Európában ilyen extázis csak a nagyobb koncerteken van.

Az élény valóban egyedülálló, az épületegyüttes pedig lélegzetelállító, az iszlám és a perzsa építészet egyik kiemelkedő darabja. Én is bejutottam egy részére, bár ezen a ponton nem sok élvezetet találtam a helyszínben. Tetőtől talpig csador borított, amit gyakorlatlan kezeim sehogy nem tudtak helyesen összefogni és bár csak a szemem látszott ki, a férfi tekintetek így is megtalálták bennem a nyugati nőt.

Ekkor már második napja tapasztaltam milyen nyugati nőként egyedül lenni Iránban.

Abban az Iránban, amiről ódákat zengtem mindenkinek az előző öt hétben, amiért rajongtam és amit nem győztem felfedezni – egy férfival az oldalamon és egy (hamis) karikagyűrűvel az ujjamon.

Azonban amióta egyedül maradtam, Irán egész más arcát mutatta nekem.

Hirtelen minden szem rám irányult. Már Teheránban is több férfi kínálkozott szexuális partnerként, és követett az autójával, amíg el nem szöktem előle a város kanyargós egyirányú utcáin. Ez az incidens többször megismétlődött, különböző férfiakkal, s bár nem éreztem veszélyben magam, nagyon zavart. És Teherán Mashhadhoz képest nagyon is progreszívnek mondható.

Mashhadban az első sokk a megérkezésem reggelén ért, amikor egy fiatalember úgy érezte hogy szexuális vágyát számomra is egyértelművé kell tennie, s elővette előttem a péniszét.

A következő sokk néhány órával később ért, amikor Couchsurfing vendéglátómmal, a velem egyidős Samirával sétáltunk a városban. Mellettem egy helyi muszlim nő, s mindketten tökéletesen decens öltözetben, de így együtt kettőnket is zaklatott és követett két férfi, akik helyet és szórakozást ajánlottak az autójukban. Samira csak legyintett, azt mondta ő ebben nőtt fel, tízéves kora óta így viselkednek vele a férfiak. Férje, Ali is tudja, hogy ki tud állni magáért, de örül neki, hogy Samira mindenhova autóval jár. Ali szerint az egyik jelentős ok, hogy az iráni férfiak saját autót vesznek a feleségüknek, hogy ne legyenek kitéve ilyen zaklatásnak.

A következő nap jártam az Imam Reza Kegyhelynél, ahova már eleve csadorban érkeztem, hogy elbújjak a folyamatosan bámuló tekintetek és zaklatások elől. Kevés sikerrel jártam. Annyira, hogy mecsetnézés után a metrón kerestem menedéket, ahol egy órát ücsörögtem a női szekcióban olvasgatva, s élvezve, hogy itt nem érnek el a szexuálisan túltöltött, frusztrált férfiak. Sajnos azonban a hazaút sem volt jobb. Két csadoros nő ugrott nekem, s heves perzsa hadarásuk közben tett gesztusaikból megértettem, hogy nem elégedettek az öltözetemmel. Az öltözetemmel, amit egy hónappal korábban egy iráni lánytól kaptam és azóta is mindenki megerősítette, hogy nagyon is megfelelő. A buszmegállótól haza persze megint követett egy autó, lépésben mellettem, bámulva, olykor mutogatva, hogy szálljak be.

Másnap ki sem mozdultam a lakásból.

Bőven lett volna még mit megnézni Mashhadban, de viszolyogtam kimenni az utcára. Újraértékeltem a következő napokat is, ugyanis 250 sivatagi kilométer választott el a határtól, ami legalább két éjszaka vadkempingezést jelentett volna. Nem mertem bevállalni.

Végül eltöltöttem még egy napot Samira és Ali otthonában, s busszal mentem a határra, ami nagyon is jó döntés volt. Egyrészt, mert kipihenten vághattam neki Türkmenisztánnak, másrészt mert így résztvehettem Ali családjánál egy fantasztikus vacsorán és családi ünnepségen. S el sem tudom képzelni mennyi kellemetlenségtől kíméltem meg magam, Mashhad szent városának és környékének utain.

Két nappal később megkönnyebültem, hogy végre magam mögött hagyhatom Iránt.

Azonban az élmények valódi jelentősége mindig utólag mutatkozik meg. Összességében Irán nagyon jó élmény volt számomra és ezt az mutatja legjobban, hogy azóta mindenkinek akivel útközben találkozom örömmel mesélek róla és ajánlom, hogy utazzon arra. Amikor mindezek történtek, azt hittem a sok negatívum az iráni napok végén be fogja árnyékolni az ország emlékét, de nem így lett. Inkább azt mondanám, hogy árnyalta az Iránról alkotott képem. Ez is az élmény része és egyáltalán nem bánom, hogy megtapasztaltam. Egész más arcát mutatta így az ország, mint amikor Zsolt mellettem volt, s veszteség lett volna ezt nem megismerni.

 

Videónaplóm ezekből a napokból

Második napomon egyedül

A tököm tele van Mashhadban