Helló Kedves Olvasóink!

Mielőtt eltűnök a Türkmén ködben megpróbálom összefoglalni a gondolataim a nagy hír kapcsán, s eloszlatni néhány téves képzetet ezzel. Előre is bocsi, ha ismétlem magam a Facebookon kommenteltekhez képest.

Úgy alakult, hogy Zsolt hazautazott, én pedig egyedül tekerek tovább.
Mind a kettőt megmagyarázom:

Zsolt hazautazott

Az elmúlt egy hónapban éreztünk valami változást az utazásunkban. A kezdeti kalandérzés és újdonság eltűnt és kialakult egy stabil rutin számunkra. Kitolódott az ingerküszöbünk, s míg az út elején minden kecske mellett ámulva gurultunk el, most már egyre kevesebb dologra tudtunk rácsodálkozni. Edzettek lettünk a biciklizésben, gyakorlottak a kempingállításban, az új országok felfedezésében. És közben elfáradtunk. Nem fizikailag, szellemileg. Azt vettük észre, hogy bár még mindig élvezzük, már nincs annyi frissesség bennünk, mint korábban.

Mindketten elgondolkoztunk azon, hogy hazamenjünk.

Nem azért, mert nehéz, mert nem bírjuk, hanem mert az élmény és a lehetőség elpazarlása félig lelkesen átutazni fantasztikus helyeken. Hogy csak félig figyelsz, csak félig vagy ott! Ennél sokkal jobb lenne visszatérni, dolgozni egy évet és újult kalandvággyal nekiveselkedni egy újabb útnak – amit már eleve rövidebbre terveznénk.

Ez volt az első ilyen utazásunk, most tudtuk meg mi az, ami számunkra jól esik, s mindketten ugyanarra jutottunk: hogy három-négy hónap, amit igazán jól esik utazni, amíg a figyelmünk igazán magas szinten van. A jövöben ilyen hosszúságú utakat fogok – fogunk tervezni.

Zsófi folytatja

Szóval miért van az, hogy én mégis tovább megyek?

Ehhez vissza kell tekerni két évet, és beszélnem arról, amiről eddig szándékosan nem beszéltünk (de aki ismernek minket, tudják): én ezt az utat, vagyis nem ezt, de egy utat, már jóval azelőtt terveztem, hogy Zsolttal megismerkedtünk volna. Vonzott a világlátás, de még annál is jobban vonzott, hogy próbára tegyem magam – egyedül. S mikor Zsoltit megismerve kiderült, hogy benne is mozog a kalandvágy, komoly döntés volt számomra, hogy feladom-e az egyedül utazás gondolatát.

Feladtam, és egy cseppet sem bánom. Ketten tervezni, közösen nekiindulni sokkal könnyebb és sokkal vidámabb volt, mint egyedül lehetett volna. Egyedül talán el sem jutottam volna Iránig!

Azt viszont már a tervezési szakaszban megbeszéltük, hogy lesz olyan időszak, legalább egy hónap, amikor külön fogunk utazni, mert számomra fontos, hogy ezt is megtapasztaljam.

Szóval én ezért folytatom.

Nem azért, mert őrült kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz Türkmenisztánon áttekerni (szívás!), hanem mert kíváncsi vagyok milyen lesz egyedül utazni – és ez egy olyan projekt, amiben Zsolt nem tudott ittmaradni, hogy segítsen nekem. :)

Lehet, hogy utálni fogom, és két hónap múlva repülőre szállok én is. De akkor legalább tudom, hogy nekem partner kell az utazáshoz, s a következő kalandot már így tervezem.

Ám lehet az is, hogy így másfajta örömöt találok benne, és folytatni akarom. S akkor folytatni is fogom, de csak addig, amíg jól érzem magam és élvezem az utazást. A világnak ez a része sokkal izgalmasabb és sokkal szebb annál, hogy félkedvvel átutazzon rajta az ember. Az az élmény elpocsékolása lenne, egy lehetőség elvesztése, hogy kíváncsi szemmel felfedezzem a szépségeit és furcsaságait. Úgy érzem az életemben az utazásra szánható idő túl értékes ehhez.

Remélem így már értirek, hogy nem itt lettem hagyva a semmi közepén.

Az nagyon jól esik, ha támogattok engem, minket a döntésünkben és sok szerencsét kívántok… vagy ha egyszerűen csak követitek továbbra is a kalandjaimat ezen a blogon.

Az viszon nagyon rosszul esik, ha bántó kommenteket olvasok a Facebookon a döntésünkkel kapcsolatban. Zsoltnak ezt meglépni sokkal nehezebb volt, mint nekem folytatni. Én mindenképp jól jövök ki ebből, én vagyok a gyenge őzike akit most mindenki félt, és ha én kitalálom egy hét múlva hogy hazamegyek, rám senki nem fog megorrolni.

Nem fogjuk moderálni a kommenteket, de szeretném ha eszetekbe jutna, hogy ez nem egy szappanopera vagy a Big Brother… Érző, értelmes, felnőtt emberek vagyunk, akik éljük az életünket a legjobban, ahogy tudjuk – s közben szívesen megosztjuk veletek az útikalandunk részleteit. Ha nem is értetek egyet a döntéseinkkel, amiben mi 100%-ig támogatjuk egymást, fogalamazzátok meg a kommenteket kultúráltan és finoman. Köszönöm.

Most pedig összepakolok és indulás a határra. Vár rám egy hét Türkmenisztán, ami alatt nem lesz Internetem, s jól is fog esni elszakadni a virtuális térből s elkezdeni egy merőben új kalandot. Ijesztő? Naná! De őrült izgalmas is! Szurkoljatok!