Pristina. 7 fok, eső, szél. A drei wetter taft nem annyira tart.

Nem is csoda, öt-hat óra esőben biciklizés után nem is igazán elvárható. Csapzottan próbáltuk megtalálni a hosztunk lakását péntek hat óra felé, elsőre kevés sikerrel.

De ez az esőáztatta koraeste nem a semmiből tört ránk…

Reggel – valljuk be, 11 körül – Kursumlijából indultunk a szokásos burekgeli után. Szénhidráttal feltöltve vágtunk neki a 72 kilométeres útnak, abban a tudatban, hogy a határig lesz egy egyenletes, körülbelül 10 kilis emelkedő, aztán szinte folyamatos lejtmenet – mindez laza esővel fűszerezve, egészen Pristináig.

A szemerkélő eső meg is érkezett, még a határ előtti gyönyörű részen, ahol az emelkdő miatt eszünkbe sem jutott, hogy átöltözzünk, hiszen melegen tartott a spinning program. A hűvös időben, megálláskor szépen gőzölgött a fejem, épp mint az egyetemi téli focis estéken.

Az eső szépen lassan erősödött, de gondoltuk, a határig azért eltekerünk.

A határ viszont csak nem akart jönni, a cuccaink pedig szépen lassan szívták be a cseppeket. Végül csak megérkeztünk, s a koszovói szerv embere az égre mutatván csak annyit mondott, tört, de teljesen váratlan magyarsággal:

Sok víz.

Tökéletes helyzetfelismerés.

Be is vágódtunk az első útba eső kávézóba, ahol egy zöldségleves-kávé duett közben kicsit megszáradtunk, de – figyelj! – még mindig nem öltöztünk át vízálló ruhába. Hiszen már csak 20-30 kili van hátra.

Természetenya jót kacagott rajtunk és indulásunk után negyed órával igazán rákezdett. Ekkor már tényleg nem volt értelme felöltözni. Gombamódra kezdtek nőni a pocsolyák, melyek tartalmát a nem annyira figyelmes autósok pár alkalommal meg is osztották velünk. Én csak nevetni tudtam az egészen, plusz fél liter víz nem igazán volt érezhető.

Az motivációnk is megvolt: a Pristinába vezető remekbeszabott emelkedő mentén – sajnálatból és/vagy elismerésből – rengetegen integettek, kurjongattak utánunk.

Egy gyors stoppra még megálltunk, hogy az 1000 kilométert jelző sebességmérőnkkel csináljunk pár szelfit egy elhagyatott ház tövében – itt már a cipőnkben rejtőző 3 hektoliter víz igen különleges élménnyé varázsolta a puszta sétálást is.

Így értünk jópár koszovói taps, fél napnyi Duna vízhozam és 72 kilométer után a hosztunk lakása környékére. Utólag visszagondolva, a fázást egészen a megérkezésig nem is éreztük. Ekkor azonban, mivel senkit nem találtunk otthon, fogvacogva kerestünk melegedőhelyet.

Kocsonyaként remegve léptünk be egy közeli kávézó ajtaján, nagy csöndet és – szokás szerint – kérdő szempárokat eredményezve.

Teát kértünk – mindegy milyet, csak meleg legyen. A kérdésre, hogy fizethetünk-e szerb dínárral, szúrós tekintet és meghökkent nem volt a válasz. Nem voltunk meglepve. Már épp kezdtünk elgondolkozni, hogy mi is legyen, mikor a kedves albán pincér közölte, hogy a ház vendégei vagyunk. Szóval ennyire kétségbeejtően nézünk ki!

Lecsüccsentünk, s megjött a tea, amit mi reklámfilmbe illően öleltünk meg és kezdtünk el szürcsölgetni. Következőnek a pincér egy termetes tábla csokival érkezett: az egyik vendég ajándéka. S mi hátrafordultunk, hogy megköszönjük, és csevegésbe elegyedjünk a lokál egyik törzsvendégével.

Időközben a hosztunk, Elisa hívása is beérkezett, csengő hangon írta le a pontos utat az ajtajáig.

Megérkezve gyorsan ledobáltuk a vizes cuccokat, lerúgtuk a 4 kilósra duzzadt cipőket, és vizes tappancsnyomokat hagyván magunk mögött bevágódtunk a zuhany alá. Meg kell említeni, a hosszabb biciklizés utáni forró zuhany eléggé mennyei dolog! Pláne, ha utána az örök-mosolygó olasz hosztod teák széleskörű választékával és két játékos, doromboló, örök-felfedező macskával vár a nappaliban. Nem is beszélve a könnyű, ízletes vacsoráról. Az estét beszélgetéssel töltöttük.

Másnap tovább zuhogott, de mivel a cipőink még mindig nedvesek voltak, különösebben nem foglalkoztunk az időjárással. A napot tervezgetéssel, olvasással, macseksímogatással töltöttük. Csak Zsófiék ugrottak ki egy fél órára alapanyagért, hogy este készíthessünk egy fazék tárkonyos zöldséglevest és, hogy-hogy nem, túrógombócot. Vacsira Angela is csatlakozott, egy argentin lány, akinek régóta dédelgetett terve vált valóra, mikor megkapta a lehetőséget, hogy koszovóban taníthasson angolul. Igen, jól olvastátok.

Vasárnapra az eső feladta a harcot, és a felhők helyt adtak a napsugaraknak. A cipők is megszáradtak, s mi nekivágtunk felfedezni Pristinát, Elisával mint idegenvezetővel az élen.

Pristina küllemére leginkább azt mondhatjuk: szedett-vetett.

A főtér és az onnan vezető körülbelül fél kilométer hosszú sétáló utca gyönyörű, nyugati módon összerakott egységet képzett: trendi kávézók divatboltokkal váltogatják egymást. De elég volt 20 métert letérnünk a fő csapásiránytól, s egy elhagyatott épületekre bukkantunk. További száz lépés után egy 80-as években épült fémháló burkolatú könyvtár következett, majd innen 10 perc csatangolás után egy olyan környékre kerültünk, ahol a házak egytől egyik befejezetlenek volt, és mindegyikük vagy zöldség-gyümölcs, vagy elektronikai nagykereskedelmi vállalkozás volt.

Mindezen látnivalók után, kissé már zavarodottan, megvizslattuk a George Bush sugárúttól nem messze eső Bill Clinton szobrot, és az ide vezető utunkat jópár amerikai zászló szegélyezte. Nem meglepő, hiszen Koszovó függetlenedését többet között az USA is támogatta, néminemű katonai támaszpont-létesítés ellenében (az itteni a második legnagyobb Európában).

A sportcsarnok felé vezető utunk során még egy tucat jenkibe botlottunk, majd 5 méter után egy McDonalds McDöner kínálta többnyire hús-alapú portékáit a nyugati testvérpárhoz hasonló menüsorán – ennél furábban már nem is érezhettük volna magunkat.

Pristina egyik méltán híres nevezetessége a NEWBORN ‘szobor’, mely az ország fiatal mivoltát jelképezi. Különlegessége, hogy időnként új köntösbe öltöztetik, jelenlegi jelmeze a helyi fiatalság kreativitását hívatott dícsérni: gyerekrajzok és graffitik borítják.

Vacsora után egy üveg bor mellett még akadt időnk két kör Catanra is, a két lány bemutatta a játékot, és ennek folyományaként meg is nyertek fejenként egy-egy partit. Az este nagyon jó hangulatban telt, miközben elfogyott a császármorzsa nagy része, az borosüveg egész tartalma.

Hétfő reggel menetkészen, félve keltettük fel Elisát – hárman kellettünk hozzá, hogy összerakjuk, hogy az óraátállítás áll a kisebb zavarodottság mögött. Elégedettséggel vettem tudomásul, hogy igazán bele jöttünk az utazásba, és kvázi annyira elszakadtunk a megszokott dolgoktól, hogy az állításról halvány fogalmunk sem volt.

Szokásos burekreációs tevékenységeink elvégzése után az Elisa által javasolt Gracanica felé vettük az irányt.

Ez azon pár tucat település egyike melyben kizárólag szerbek laknak, összesen mintegy 120 ezren. Ennek megfelelő a település képe, valamint a benne megtalálható gyönyörű ortodox monostor is, mely az UNESCO világörökségi listájára is méltán került fel.

Megálltunk a közösségi központban is, hogy szemügyre vegyünk a NEWBORN jelre egyfajta válaszul létrehozott MISSING emlékművet is, melynek betűit a háború során eltűnt katonák és civilek képei borítják.

Mindeközben Igor, a központ egyik dolgozója lépett ki az épületből, és málházott biciklijeinket látván egyből szóba elegyedett velünk. Új-Zéland hallatán azonnal beinvitált minket egy kávéra, minden egyes szembejövő kollégával megosztván a sztorit – itt már egy kicsit kezdtük furcsállni a dolgot. Amikor egy angolul jobban beszélő munkatárs is bekapcsolódott a beszélgetésbe a központ dohányfüsttel teli kávézójában, kiderült, hogy Igor bizony rossz irányra gondolt, és azt hitte, hogy a 25 ezer kilométeres túra végén járunk már. Kissé elcsöndesedett, de szerencsére a bosnyákra fordított levelünket végül nagy megelégedéssel, további bravóbravózással és bólogatással olvasta végig.

Újra nyeregbe pattantunk és friss élményekkel tele a Macedón határ felé vettük az irányt.

Ezt elkezdtük három különböző útvonalon, mivel kétszer az eső eredményeként mindent elárasztó árvizek miatt kellett irányt váltani – először egy híd alatti átjárón az autók szügyig merültek a vízben, később egy szembejövő autós intenzív ne ne no no no voda voda kerek mondattal adta értésünkre, hogy bizony nem kell erőltetni a tekerést az adott irányban.

A később látottak további furcsálkodásra adtak okot: szinte a határt övező hegyekig a főút folyamatosan lerakatokkal, viszonteladókkal, autószervizekkel, éttermekkel és ezen létesítmények minden lehetséges kombinációival voltak tele.

A magasodó természeti elemeket örömmel vettük, innen a határig vezető út lélegzetelállító volt és éppen csak szükséges szögben emelkedett.

A határ előtt természetesen nem sokkal természetanya is kinyitotta a
szemét és ellenőrizte éberségünket egy fél óra esővel, amit mi akkorra már teljes menetfelszerelésben, tetőtől talpig vízálló köntösben tekertünk végig.

Reméljük tetszett az írás, s élvezettel olvasod a kalandjainkat. Ha így van, s szeretnél nekünk örömet szerezni, arra kérünk, hogy támogasd az alapítványt, amely munkáját segíteni próbáljuk. Már egy sütemény ára is segít.

Az SOS Gyermekfalvak azért léteznek, hogy azok a gyerekek is szerető családban nőhessenek fel, akik ezt vérszerinti otthonukban nem kaphatják meg. Kérünk támogasd őket!