Pristina után Macedónia felé vettük az irányt. Be kell valljuk, Macedóniáról sem földrajzilag, sem gazdaságilag nem tudtunk sok mindent belépés előtt, így az ott töltött bő egy hét alatt volt mit behoznunk.

Szerencsések voltunk, mert az itt töltött idő nagyrészét Couchsurfing hosztokkal töltöttük, akiktől rengeteget tanultunk az országról, s ismét ráébredhettünk, hogy olyan tapasztalathoz jutunk, amit nem lehet turistakönyvekből megismerni.

Skopje

Első esténken, Skopjéban nem találtunk Couchsurfing hosztot, így olcsó, de fizetett szállásunk volt. Késő este érkeztünk a városba, mikor csak annyit láttunk, hogy az utcák rendezettek és számottevően kevesebb a szemét a korábban látogatott régiókhoz képest.

Felcsaptam a laptopot és nekiláttam Wikipédia Skopje oldalt rágcsálni.

A város – mint a balkáni városok legtöbbje – elég sok királyság, birodalom és monarchia hatalma alatt volt az elmúlt bő ezer évben.

Történelmében egy igen fontos és szomorú évszám az 1963-as földrengés: több, mint 1000 fő vesztette életét, és az épületek 80%-a lakhatatlanná illetve használhatatlanná vált. Az újjáépítés tervei többségében egy lengyel és egy japán építész kezeit dícsérik, kik a várost egyértelműen modernista szemléletben tervezték újra, és ez az utcákon sétálva igen szembeötlő.

Siker, pénz, csillogás

A 2000-es évtized igen fontos változásokat hozott.

Megszavazták a Skopje 2014 projektet, mely a város történelmi fontosságát és fővárosi-központi mivoltát hivatott kihangsúlyozni. A ’63-as földrengés által elpusztított neoklasszikus épületek többségét újrahúzták, parkokat alakítottak ki, szobrokat és szökőkutakat emeltek.

Másnap biciklire pattantunk, hogy megnézzük magunknak milyen egy frissen felújított főváros.

A fent említett leírás valóban passzol, az épületek, a terek tiszták és modernek, azonban a Skopje 2014 projekt eredményei szerintünk kissé feleslegesnek tűnnek. Hatalmas diadalívek, súlyos bronzszobrok, rikítóan fehér szökőkutak – csupa olyan dolog, mely nélkül a modern város, tetején a réges-régi hangulatos bazárral tökéletesen meglenne.

A szobrok és emelvények egy másik nemes célt is hivatottak elősegíteni, ami, őszintén megvallva, Görögország piszkálása.

A sztori röviden a következő: a görögök szerint macedónia nem egy különálló ország, hanem a jelenlegi Görögország egyik régiója, központja Thesszaloniki. Macedóniainak vallja magát több millió görög, és ezen vonatkozásban nyilván nem a szláv államra gondolnak. Ennél fogva visszautasítják a Macedón köztársaság elnevezést, és a FYROM – Former Yugoslav Republic of Macedonia rövídítést vagy az Észak-Macedónia nevet fogadnák el. A köznyelvben a észak-görögök a Fyrom kifejezést vagy csak egyszerűen Skopjét használják, ha északi szomszédjukról beszélnek. A história a Balkán háborúval kezdődött, de Jugoszlávia felbomlásával került igazán előtérbe. Amíg ez a vita nem oldódik fel valamilyen módon, addig Macedóniának Görögország körülbelül minden nyugat irányú törekvése ellen keresztbetesz, mely elsősorban az EU és a NATO csatlakozást hátráltatja.

Természetesen ennek az éremnek is két oldala van, a történetből Macedónia is kiveszi a részét. Ennek ékes példája maga a Skopje 2014 projekt is, melynek jelentős részét képezik Nagy Sándor és II. Philipposz – macedón származású görög uralkodók szobrai. Az országban rendre tűnnek fel a fenti úriemberek nevei reptereken, vasút – és buszállomásokon valamint utcaneveken, teljesen nyilvánvalóan provokatív céllal.

Skopjét egyébként szerettük. A város a tágas, tiszta utcákkal, a rajtuk utazó emeletes piros buszokkal,a kiserkélyes házsorokkal és a háttérben emelkedő hósipkás hegyekkel olyan képet mutatott, mintha egy alpesi falu helyén összevegyítették volna Barcelónát Madriddal és londoni buszokat irányítottak volna utcáira.

Láttunk turistákat is, de a tömött kávézókban ücsörgők, s az utcán sétálók többsége jól öltözött helyi volt. A boltok tele voltak minőségi portékákkal, a bicikliboltban egy gyönyörű Bianchi hintázott a planfonnál felfogatva. Nem sokminden mutatott arra a tényre, hogy az országos munkanélküliség 35%, Skopjére szűkítve pedig 27%.

Kumanovo

60 kilométerrel később már egész más arcát mutatta az ország.

Valójában már Skopje külvárosában elkezdtek elmelkedni a szemét-hegyek, majd előbukkant egy-két többszáz méter széles szemétlerakó, guberálókkal és reménykedő kutyákkal.

Az út menti szemét éles kontrasztot alkotott a mögötte húzódó álomszép tájjal.

Kumanovóba érve az autóbusz állomáson álltunk meg tanakodni, hogy merre kezdjük szállásadónk megkeresését. Nem telt el tíz perc, és helyi gyerekek kezdtek el olyan agresszíven pénzt kéregetni, hogy arrébb kellett gurulnunk. A már-már ijesztő gyerekcsoport követett minket, s mivel Skopje külterületén egy rosszcsont kölyöktől már kaptam egy csúzlitalálatot az első csomagtartómra, a város főterére húzódtunk, hogy itt kezdjünk ‘biztonság’ és wifi után nézni.

Nemsokára felbukkant vendéglátónk, Sam, aki az amerikai Peace Corps szervezet önkéntese, s két és fél éve tanít angolt egy helyi középiskolában.

Sam a “Do you like burek?” kérdéssel nyitott, majd heves igenlésünk után elterelt minket a város legjobb burekeséhez, ahol legnagyobb szerencsénkre várnunk kellett a vacsorára: este 9-kor frissen készült a húsos és sajtos burek.

Hazaérve Sam megosztotta az általa tapasztaltakat egy csomag szotyit majszolva.

Megtudtuk, hogy a Skopje 2014 projekt jelentős ellenérzést váltott ki az országon belül. A hatalmas büdzséjú – a becslések szerint valahol 80 és 500 millió euró közötti költségvetésű – projekt jelentős része európai forrásokból lett finanszírozva, s fő célja az országon belüli ellentétek csökkentése, az albán kisebbségek integrálása kellett volna, hogy legyen.

Vendéglátónkat főként szociális kérdésekről faggattuk, s élveztük, hogy ismét olyan emberrel beszélgetünk, aki bár az országban él, de külföldi szemmel nézi a problémákat és lehetőségeket.

Az ország problémáiról beszélve Sam elsősorban a hatékonyság teljes hiányát és az emberek motiválatlanságát emelte ki; hogy nem igazán foglalkoznak az egyről a kettőre jutással, és igen magas szintre emelték a tengődés művészetét. Ennek eredményeként a tanárok helyzete sem könnyű, napjaik a tanulásban motiválatlan diákokkal való küzdelemmel telnek.

Munkanélküliségi számadatokról is szó esett, melyhez hosztunk egy érdekes ténnyel járult hozzá: az országban inkább több embert foglalkoztatnak rövidebb munkaidőkben, ebből következően alacsonyabb az átlagfizetés, így érhetőek el magasabb foglalkoztatottsági számadatok.

Ennek jeleit jól érzékeltem egy burekvásárlás alkalmával: a kis kávézóba belépve nyolc alkalmazott fogadott, azaz minden asztalnak akár saját pincérje is lehetett volna, miközben a pult mögött is standolt valaki. De még ez sem segített abban, hogy gyorsan kiszolgáljanak.

Albán kisebbség macedóniában

Macedónia negyede, azaz körülbelül félmillió lakosa albán. Ez megegyezik a főváros lakosságával.

Albán kisebbség mindig is élt Macedónia területén, a jelenlegi számadatoknek elsődleges oka azonban a 99-es koszovói háború, mely során 360 ezer albán menekült érkezett az országba. A háború végeztével e menekültek többsége visszatelepült a mai Koszovó területére, azonban az albán nacionalisták azóta szélesebb jogkörökért és a macedóniai albán terület autonómiájáért küzdenek.

Ennek csúcspontja egy körülbelül fél éves fegyveres összetűzés-sorozat volt 2001 kora tavaszától. A történet végeredményeként az albán kisebbség sajnos továbbra is nehezen vagy egyáltalán nem integrálódik.

Az iskolákban akár külön műszakra is beosztják a gyerekeket az ellentétek elkerülése érdekében, mely nyilvánvalóan további szegregációt eredményez.

A kulturális háttér mellett talán a fegyveres összetűzések is okozzák, hogy az albánok zárkózottak és tartanak az idegenektől, s viselkedéskultúrájukban igen gyakori az agresszió is.

A helyzetet nem könnyíti az állam által alkalmazott kettős mérce sem.

A macedón vezetés igyekszik kerülni a konfliktusokat, az albán területen így kevesebb a rendőr s a máshol vasmarokkal osztott szabályokat sem tartatják be: a büntetéseket és bírságokat többnyire a macedón lakosságra szabják ki.

Štip

A hihetetlen büntetésekről és a macedón rendőrállamról Stipben tudtunk meg többet, ahol helyi fiatalokkal laktunk.

Vendéglátónk itt a zenész-énekes, húszas éveik közepén járó pár volt: Toni és Maria. Ez volt az első couchsurfinges élményük, de nem is lehettek volna ennél jobb vendéglátók, figyeltek minden rezdülésünkre. A délutánt és az estét beszélgetéssel és zenéléssel töltöttük: Toni harmonikázni tanított minket. Este a városban sétáltunk és vacsorára megkóstoltuk a leghíresebb helyi ételt, a stipska pastrmajliját, ami egy pizzatészta jellegű ovális tésztacsónak, megtöltve szaftos borjú vagy báránykockákkal.

Toni nagybőgő, Maria opera szakon végzett az egyetemen, de legtöbb idejüket saját zenekaruk építésével töltik: Samo Toni i Dve Zeni, amivel országszerte koncerteznek.

Itt meg is hallgathatjátok őket:

A következő nap ismét városnézéssel telt, most a város szélén álló dombra kapaszkodtunk fel, hogy megcsodáljuk a kilátást.

Štip igazán élhető és szerethető hely, barátságos kis utcáival s a környező hegyekkel, így hamar megértettük miért nem vágynak el innen Toniék, még ha nehéz is az élet.

Büntetések és korrupció

Beszélgetéseink során kiderült, hogy Macedóniában járva jó, ha az ember odafigyel a mozdulataira. Eldobnál egy csikket? 50 euró! Bekötetlen biztonsági öv? 100! Kosár nélkül sétáltatod a kutyád? 200! S hogy, hogy nem, vannak mondvacsinált okok is. A rendőrségnél ugyanis havi kvóta van, hogy mennyi bevételt kell előteremteni a büntetésekből, s mindent meg is tesznek, hogy ezt teljesítsék. Ha mégsem, fizetés csökkenés vagy akár az állásuk elvesztése is lehet a következmény.

Ez igen komoly nyomást helyez a lakosságra, kiváltképp, hogy a macedón átlagkereset mindössze 250 eurónak megfelelő dínár. Biztonságban csak akkor van az ember, ha van elég magas pozícióban rendőr ismerőse.

Igazán nagy meglepetést azonban az okozott számunkra, ami az álláshoz jutáshoz kell: némi pénzbeli hozzájárulás. A csúszópénz a rendszer szerves része, mértéke pedig az állás ‘komolyságától’, értsd a havi fizetés mértékétől függ. Egy IT állás ‘betöltéséért’ körülbelül 10 ezer eurós ‘díjat’ kell kicsengetni, egy tűzoltó állásért csak 2 ezret. Természetesen kivételt képeznek azok az esetek, ahol ismeretségi alapon töltődnek be a pozíciók.

A délután közeledtével nehéz szívvel váltunk el új barátainktól, akiket igazán megkedveltünk. Amilyen ijesztőnek tűnt Toni első látásra, annyira szerény és halkszavú volt a valóságban. Addig nem is hagyott minket elindulni, amíg el nem fogadtunk némi elemózsiát és fél liter rakiját – aminek a következő hideg hetekben igazán nagy hasznát vettük.

Strumica – Politika, és a családi konyha

Strumicában három napot töltöttünk egy négyfős családnál. (Neveket, fényképet most nem adunk, mert nem szeretnek utazó blogokon megjelenni.)

Szeretünk családoknál lakni, hiszen így igazán beleláthatunk a hétköznapi életbe. Mindezek mellett már látatlanul is kedveljuk azokat az embereket, akik gyerekek mellett is fogadnak Couchsurfing vendégeket; ehhez nem akármilyen nyitottság szükséges.

Strumicai családunk profi Couchsurfinges volt. A szülők rendszeresen utaznak így két kislányukkal, akik 9 és 5 évesek, s ahányszor utaznak, annyi alkalommal fogadnak látogatókat is – ez náluk elvi kérdés.

Profi módon láttak minket vendégül, biztosították a pihenésünket, az egyedüllétet, amikor arra volt szükségünk, a többi időben pedig mindig volt kivel beszélgetni, játszani. A két kislány, a mesecsatornáknak köszönhetően már most szépen beszél angolul, s főleg a kisebbik szívesen barátkozott velünk és élvezettel próbálgatta szárnyait a nyelvtannal.

Anyukájuk közben rendre a konyhában sürgölődött és finomabbnál finomabb ételeket varázsolt az asztalra. Csupa hétköznapi macedón fogást: a kamrából került elő házi ajvár – ilyen istenit még sosem ettünk – és különböző télire elrakott zöldségek, savanyúságok. Egyik vacsorára tavče gravče került elénk, tradicionális macedón babfőzelék, ami sütőben készül. Háromszor szedtünk belőle és hatalmas hümmögések között faltuk be. A másik este pedig sarmát kaptunk, amit itt csak télen csomagolnak savanyúkáposztába, tavasztól kezdve viszont friss sóskalevelekbe bugyolálják. Ezentúl mi is így készítjük!

A macedón oktatási rendszer

Mivel mindkét szülő tanár, betekintést kaptunk az oktatásrendszerbe is.

Megtudtuk, hogy a macedón iskolában két műszak van, mind a diákoknak, mind a tanároknak: délelőtt és délután. A délelőtti tart reggel héttől délig-kettőig, majd a délutáni jön este hatig. A első, hosszabb időszakban a felsősök és gimnazisták koptatják a padokat, míg a rövidebb, délutáni időszakban a fiatalabb nebulók váltják őket. Mindez több szempontból hatékony: kisebb intézményekre van szükség, így ezeknek a fenntartása is olcsóbb, valamint a termek kihasználtsága is jobb. Ezek mellett az alsósok kevesebb házi feladatot kapnak, így lecke írás után még mindig marad idő este játékra, míg idősebb társaiknak ott a délután a hasonló kötelességek elvégzésére. Ehhez igazodik a tanárok időbeosztása is, akik napok szerint vagy délelőttösök, vagy délutánosok.

Egyik nap városban sétálás közben rá mertünk kérdezni a számadatokra is. A legmeglepőbb tény a macedón oktatásban a tanárok fizetése. A macedón havi átlagfizetés körülbelül 250 euró, a tanárok azonban 350 – 400 euró körül keresnek, mely a helyi minimálbér négyszerese.
Hogy ezt otthoni számadatokkal is összevessük, ez Magyarországon azt jelentené, hogy a tanárok legalább nettó 220-240 ezer forintot keresnének.

Amikor a magyar tanári fizetésekről beszéltünk, a vendéglátó apuka szeme még nagyobbra kerekedett, mint a miénk. De csak annyit fűzött hozzá, hogy a tanári bér szintje itt a hivatás megbecsülését támasztja alá.

Rövid helyi történeti áttekintés után vendéglátónk megkérdezte, hogy Orbán-e még mindig a miniszterelnök Magyarországon. Igenlő válaszom mosolyt csalt arcára, és elmondta, hogy a magyar és a macedón kormányfő bizony nagy komák, és a macedón miniszterelnök több ‘fogást’ lesett el magyar kollégájától az utóbbi években.

Mivel ő maga is kormánypárt támogató, érdekes kaland volt a korrupcióról, a jogtalan büntetésekről, a közpénzek fecsérléséről kérdezni, de nem mertünk nagyon messzire menni, mert mégis csak ő tett fedélt a fejünk felé három napra.

Inkább tovább sétáltunk és az ételekre tereltük a szót, ami mindenki kedvenc témája. Be is vitt minket egy helyi cukrászdába, ahol megkóstoltuk a helyi édességet és a bozát, ami egy igazán meglepő ízű, 1% alkoholtartalmú, erjesztett liszt alapú, frissítő ital. Nagy hagyományokkal rendelkezik a balkánon és Törökországban is, de már csak néhány helyen kapható.

Hazatérve mi is kitettünk magunkért, vegán csoki mousse-t készítettünk, miközben a kislányok zongorán gyakoroltak, az este végén pedig átvehettük az illatos tiszta ruháinkat, amikben következő nap nekivághatunk az utolsó Macedóniai napunknak.

Gyertek Macedóniába!

Az itt töltött pár nap alatt igen sok és érdekes információt tudtunk meg az országról és a benne élőkről, biciklis átutazóként pedig megcsodálhattuk szépségeit is.

Mindenképpen érdemes két keréken ellátogatni erre a vidékre. A táj gyönyörű, az utak jó minőségűek, és végetérhetetlenül tekeregnek a dombok között – az eddigi legszebb hely volt, ahol bicikliztünk. S az ételek… A strumicai burekről operát lehetne írni, a legjobb volt, amit utunk alatt kóstoltunk.

Legjobban azonban most is az emberekkel töltött időt élveztük, akik nyíltak és vendégszeretők. Jó lesz majd egyszer nálunk vendégül látni őket.