Szerbiáról szóló beszámolónk első része: Szerbia I.

Ahol a franciák labdába sem rúghatnak

A szerb konyha szerelem volt első látásra – amint betértünk az első pekarába (pékségbe). A pékárúk izgalmas választékával találkoztunk mindenhol: többnyire leveles tésztába vannak burkolva a helyi sajtból, húsból, zöldségekből kombinált töltelékek. Zsoltnak a húsos, Zsófinak a túrós burek lett a kedvence, de kipróbáltunk mindent és nem volt olyan, amit ne szerettünk volna.

A reggelink minden nap burek volt, joghurttal. Plusz mellé egy újfajta pékárú, hogy valami újat is kóstoljunk, és valami édes is: rétes, croassaint vagy beigli (ami itt télen-nyáron népszerű).

Még lángost is találtunk!

Pontosabban, a lángosnak és a fánknak a keresztezését. Itt mekike néven ismert, utcai bódékban frissen készül, s általában reggelire fogyasztják. Kérheted magában, sósan, cukorral vagy Nutellával Eurokremmel. Csak fokhagymás-sajtos-tejfölös opció nem volt, Zsolt legnagyobb szomorúságára.

A reggeli finomságok titka a helyi alapanyagok és a rengeteg zsír és olaj, s mi élveztük, hogy a biciklizések előtt megengedhetjük magunknak a kalóriákban dőzsölést. Azt viszont nehezen tudjuk elképzelni, hogyan marad egészséges ilyen étrend mellett az, aki nem fizikai munkát végez egész nap.

Szerb utakon

Indulás előtt rémhíreket hallottunk a balkáni közutakról, pontosabban a rajtuk közlekedő sofőrökről. Ahogy haladtunk dél felé, mi is érzékeltük, hogy más az autóvezetők stílusa, mint amit Magyarországon Angliában megszoktunk, de túlélve 800 kilométert az országban, azt mondhatjuk, hogy közel sem olyan rossz, mint gondoltuk.

A szerbek gyorsan vezetnek, és veszélyes manőverekbe mennek bele, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ezt rutinosan csinálják, és magabiztosak. Balesetet nemigen láttunk.

A kerékpárokkal szemben is így viselkednek.

Az első napokban megdöbbentünk, hogy mennyire közel jönnek hozzánk, de párszáz kilométer után hozzászoktunk, és rájöttünk, hogy ez itt normális. Más autókkal is kicentizik a helyet.

Az egyetlen problémát számunkra az okozta, hogy nincsenek hozzászokva az utakon a kerékpárosokhoz, s nem tudják, hogyan hat ránk a mellettünk elsuhanó autó menetszele. Így nekünk kellett megtanulni, hogy ha nagyobb autó jön mögöttünk, lelassítsunk, és felkészüljünk a fizika vonzástörvényeinek életbelépésére.

Az utak maguk egyébként többnyire jó minőségűek.

Próbáltunk alsó és felsőbb rendű utakat is, és akár versenybiciklivel is kényelmes lett volna mind.

Ezer féle dudaszó

Az itteni közlekedés folyamatos kísérőhangja a dudálás-tülkölés. Mintha az egész ország egy esküvői menet lenne. Dudálnak ha veszély van, ha idegesek, ha üdvözölnek valakit az út mellett, vagy épp egy masik autóban.

Mi is számos dudaszót kaptunk: nyomják ha köszönni akarnak nekünk, vagy bíztatni, ha jelezni akarják az ottlétüket, vagy épp azt kívánják hogy bárcsak máshol foglalnánk a helyet. A szerbiai napok végére már egészen kifinomodott a fülünk a különböző dudahangokra, s a legtöbbről meg tudtuk mondani, hogy ez egy pozitív dudálás vagy negatív, vagy csak helyzetjelzés.

Itt jegyezném meg, hogy a kamionoknál szerintem be kellene vezetni azt a szabályt, hogy ha biciklist előznek meg, előtte annyit dudálnak, ahány elemből a kamion áll. Ez nagyon hasznos infó lenne számunkra. Egy dudáról tudod, hogy hamar vége van, kettőnél már óvatos vagy, háromnál visoznt mindenképp letérsz, mert tudod hogy a hátsó elem irányíthatatlan és könnyen magaalá sodorhat.

Az út szélén

A legtöbb időt természetesen az utakon töltjük, úgyhogy itt igazán van időnk figyelni.

Sajnos sok szomorú dolgot (is) láttunk: az út mentén lépten-nyomon a közút áldozataiba botlottunk. Rengeteg az elütött állat, főként kutyák; minden második kilométeren láttunk egyett. Az első napokban mindegyiknél elszorult a szívünk, de, bár fáj beismerni, ehhez is hozzászokik az ember szeme.

Természetesen rengeteg a kóbor kutya is. Tele van velük az ország, de szemét is annyi akad az út szélén, hogy a kutyák többsége egész jó kondiban van, falkába verődve élik napjaikat. Először még értük aggódtunk, majd néhány megkergetés után csak magunkért.

Azonban nem csak az állatok esnek a közlekedés áldozatául.

Megdöbbenve láttuk az utak mentén az emléktáblákat, melyeket elhunyt szerettek emlékére emeltek. Minden ötödik kilométeren volt egy-kettő: márványtábla, belegravirozva az elhunytak adatai és fényképük. Olykor a hobbijukra utaló jel is: focilabda, kerékpár, s néhány mini-oltárt is láttunk. Ezek mellett mindig szomorú elmenni, főleg, hogy többnyire fiatal, huszas éveikben lévő fiúk-lányok vesztették életüket, némelyik azonban groteszk, s a mi szemünknek már-már ízléstelen volt. De itt ennek más a kultúrája.

A településeken egyébként meglepve tapasztaltuk, hogy a gyászjelentéseknek itt nyilvános tere van. Helyet kapnak az újságokban, és a település a közterein: az elhunytak arcképét és adatait kifüggesztik a város frekventált pontjain, hogy a lakosok értesüljenek. Ezt a szokást egyszerre találtuk furcsának és szépnek. Az újságokban különösen meglepő volt, hogy évfordulókon is megjelentetik a hírt, akár többen is. Láttunk olyan szerb napilapot, amin egy úr arcképe két oldalon tizenötször szerepelt, különböző méretben és képaláírással. Nagyon szerethető ember lehetett.

Pénzváltók, félkész házak és az euró

Amit minden utcasarkon láttunk Szerbiában, azok:

• a virágboltok. Bár virágot vásárló embert nem láttunk, de virágbol mindenütt volt.
• a műanyag áru boltok. A színpompás fröccsöntött műanyag edények, háztartási eszközök minden városban szemetszúrtak nekünk, és olyan érzést keltettek, mintha a kilencvenes évekbe kerekeztünk volna be.
• a félkész házak. Hatalmasak, tetővel, erkéllyel, műanyag nyílászárókkal… de vakolat nélkül és lakatlanul.
• a pénzváltók. Pénzváltó a legkisebb faluban is volt, legalább kettő. A nagyobbakban minden sarkon. Olyan településeken is, ahol egyértelmű, hogy nem hogy turista nem jár, de pénz sem sok akad.

Ezekből az utóbbi kettőre választ kaptunk.

Mint megtudtuk, rengeteg szerb keresi a kenyerét nyugaton, legtöbben Ausztriában és Svájcban. A fizetésüket hazaküldik, és azzal teremtik meg maguknak otthon az egzisztenciát – és a tekintéyt. Az általunk látott hatalmas házak is ezért épültek. Presztízs kérdés, hogy minél nagyobb házat építs a faludban, akkor is, ha végül sosem készül el teljesen, és ha lakatlanul áll, mert tulajdonosa külföldön dolgozik.

A pénzváltók is egyrészt a nyugatról hazaküldött eurók miatt vannak, másrészt azért, mert a szerb dínár megbízhatatlan, így a szerbek euróban tartják megtakarításaikat. Érdekes, hogy a mindennapokban is euróban számolnak, és a fizetésüket is abban határozzák meg. A törvények tiltják, hogy idegen valutában fizessék az alkalmazottakat, de a dínár megbízhatatlansága miatt senki nem ír alá RSD alapú munkaszerződést. Ezért a szövegezés ezekben úgy néz ki, hogy egy adott munkáért adott eurónyi fizettség jár, amit a hónap végén az alkalmazott a napi árfolyamnak megfelelően dínárban kap kézhez.

Füst, füst, füst

Szerbiában mindenhol füst van.

Legalábbis télen. Amerre jártunk, mindeütt fával fűtöttek az emberek. Vidéken nem voltunk olyan otthonban, ahol ne az lett volna a fő fűtőanyag, de még Belgrádban is számos farakást láttunk a házak oldalában. Ahogy az este közeledett, a települések között kanyarogva minden nap láthattuk, ahogy a kéményekből ráül a füst a falvakra.

Zöld kis szívem majd megszakadt, azért a rengeteg fáért, ami a szerbeket melegíti telente, de azért persze mi is élveztük a meleget (kivéve Jagodinában). S más pozitív is volt számunkra a fatüzelés népszerűségében: kétszer is volt lehetőségünk fát hordani, s vágni (utóbbit csak Zsoltnak). A sok biciklizés után kimondottan jól esik a keresztedzés, és legalább mi is tudunk adni egy kis segítséget a vendéglátóinknak.

Igazán nagy sokként azonban a dohányzás ért minket.

Úgy tűnt, mintha ebben az országban mindenki dohányozna, ami nyilván nem igaz. Az viszont igen, hogy alig találkoztunk olyan emberrek, aki ne dohányzott volna. Szinte mindenki maga sodorja a cigarettáját, mert úgy sokkal olcsóbb, s sétálás-beszélgetés közben folyamatosan jár az emberek keze, vakon, automatikusan tekerve a szálakat, amit azután láncban szívnak el.

Dohányozni mindenhol lehet: munkahelyeken, iskolában, étteremben. Az utóbbiban annyira természetes, hogy akár két fogás között is rágyújtanak, s mivel ez itt nem számít illetlenségnek, csak a legfigyelmesebbek kérdezik meg az asztaltársaságot, hogy nem zavarja-e a még evőket.

A folyamatos cigarettafüst komoly hatással volt a szociális életünkre Szerbiában. Egy órát még el tudtunk tölteni dohányzó társaságban, utána viszont mindkettőnk figyelmét elterelte az oxigénhiány, a szemcsípés, a köhögés. Emiatt több programot vissza is utasítottunk, az pedig, hogy bulizni menjünk valahova, ki volt zárva.

A mi Szerbiánk

Két és fél hetet töltöttünk Szerbiában, és nagyon jól éreztük magunkat! Élveztünk felfedezni egy országot, ami karnyújtásnyira van az otthonunktól, s ahol korábban alig jártunk. Különösen tanulságos volt az ittlakók szemén keresztül megismerni ennek a gyönyörű helynek a szépségeit és nehézségeit.

Még oldalakat tudnánk írni arról, amit az elmúlt hetekben tanultunk: a politikai helyzetről, az EU-val (és Putyinnal!) való kapcsolatukról, Koszovóról, a munkanélküliségről… de az adatokat megtaláljátok a Wikipédián.

A többihez viszont ide kell jönni megtapasztalni.

Szeretettel ajánljuk Szerbiát mindenkinek. Akár a Budapest-Belgrád bicikliutat (erre tudunk tippeket adni, 7-9 napot kell rászánni), a niši jazz fesztivált, az ország eldugott forrásvizeit. És a bureket!

Reméljük tetszett az írás, s élvezettel olvasod a kalandjainkat. Ha így van, s szeretnél nekünk örömet szerezni, arra kérünk, hogy támogasd az alapítványt, amely munkáját segíteni próbáljuk. Már egy sütemény ára is segít.

Az SOS Gyermekfalvak azért léteznek, hogy azok a gyerekek is szerető családban nőhessenek fel, akik ezt vérszerinti otthonukban nem kaphatják meg. Kérünk támogasd őket!