Három és fél napot töltöttünk Belgrádban.

8 nappal és 510 kilométerrel a hátunk mögött úgy döntöttünk, a hétvégét városnézésre szánjuk.

Két napra barátok is csatlakoztak, akik Budapestről autóztak utánunk. Zsoltnak meglepetés volt, hogy Tamás és Attila fogadták a szállásunk ajtajában. A fiúk már az első két nap is velünk tekertek, s most párjaik, Lilla és Kata is velük tartottak.

Igazán elgondolkodtató volt, hogy azt az utat, amit mi egy hét alatt tettünk meg, ők 3,5 óra alatt vezették le. Pénteken, munka után.

Azt az utat, ez biztos?
Erről majd később.

A belgrádi napok jókedvű beszélgetéssel és kényelmes városnézéssel teltek, amit házi pálinka, lekvár és palacsinta keretezett. A várostól egyikünk sem volt elragadtatva, akaratlanul is Budapesthez hasonlítottuk, s nem jól jött ki az összehasonlításból. A házak romosak, az utcák szürkék és koszosak, és az a benyomásunk volt, hogy kevés élet van bennük. Nagyon tetszettek azonban a grafittik, amik városszerte üdítő színfoltokként tűnnek fel, s egyszerre dekoratívak és okosak.

Nem sok hangulatos pontot találtunk a városban, de a társaság mindenért kárpótolt.

Vasárnap a barátok hazaindultak, s nekem kedvem lett volna beszállni melléjük az autóba.

Azt gondoltam: én kérem készen vagyok, megtaláltam a Választ, az élet értelmét, most már mehetnék is haza. Valamit majd dolgozgatunk, eléldegélünk, s körbevesszük magunkat barátokkal, családdal; mert az élet nemigen lehet ennél jobb. Akár mehetnék is haza. De még nem kell mennem. És nem is fogok.

Hogy miért, arra a péntek este emléke a válasz:

A péntek estét egy asztal körül töltjük, ahol órákon át beszélgetünk. Vagyis beszélünk, Zsolt és én. Egy hete váltunk el a többiektől, de több órányi történet ömlik ki belőlünk, ami még frissen él az emlékezetünkben; részletek, megfigyelések, amiket nem írunk, nem írhatunk meg sehol. Nem győzzük mesélni, és élvezzük, ahogy a többiek élvezik hallgatni és kérdeznek.

Ha Londonban tötöttük volna ezt a hetet, talán fél órát mesélnénk. Elmondanánk, hogy dolgoztunk. Hogy hogy ment az edzés. Hogy voltunk színházban egyszer. Talán kétszer. Hogy kipróbáltunk egy új éttermet.

Talán mégsem ugyanazt az utat tettük meg.

És ez csak egy hét volt.
Ezért utazom tovább.

Szombat este elkezdtem szorongani.

Rájöttem, hogy fogalmam sincs róla, hogyan tovább. Az első hetet már hónapokkal ezelőtt megterveztem, minden estére volt szállásunk, így minden nap tudtuk, hogy honnan hová kell menni, s ott mi fog történni. A jövő hétre azonban semmi nincs. Kerestünk szállásadókat, de nem érkezett pozitív válasz, s hirtelen azt érzem itt vagyok Szerbia közepén, s foglamam sincs róla mi lesz most.

Nem vagyok túl jó a bizonytalansággal.

Felmerül a kérdés, hogy miért talál ki valaki egy ilyen utat magnak, ha nem jó a bizonytalansággal. Dehát épp ez az. Nekem ez a legnehezebb, ebben van a legnagyobb kihívás, hogy legyőzzem önmagam. Hát ezért.

Ezt szombat este is tudtam már, s gyors elemzés után pontosan fel tudtam mérni, hogy mi az ami zavar, amitől kellemetlenül érzem magam, s hogyan tudom ezt megváltoztatni.

A tényen, hogy a sátrazáshoz túl hideg van, s hogy szállásokhoz vagyunk kötve, nem lehet változtatni. Amit tenni tudunk, hogy nagyobb erőkkel keresünk szállást, hogy előre tervezünk néhány hetet, hogy legyenek fix pontok, amik biztonságérzetet adnak. Nekem. (Mindeközben persze végig tudom, hogy semmi nem történik, ha nincs szállásunk. Minden felszerelésünk megvan, hogy a szabad ég alatt aludjunk, s reggel egy kávézóban újra felmelegedjünk. Nagy baj nem történhet.)

Minden esetre Zsolttal úgy döntöttünk, hogy még a hétfőt is Belgrádban töltjük, és tervezünk. Kedd reggel indulunk majd tovább. Kivettük a legolcsóbb szállást, amit találtunk. A hely imádnivaló volt: egy ici-pici kuckó, aféle nyári konyha szállássá alakítva. Itt rendeztük be a tervező főhadiszállást és a blogszerkesztőséget, s munkához láttunk. S jöttek is az eredmények, formálódtak a következő hetek.

Hétfőn még Belgrádot is megkedveltük.

Hétfő délelőtt részt vettünk egy ingyenes városnéző túrán, amit egy egyetemista lány vezetett. Már sok ilyen túrán voltam, s mindegyiknél megfogadom, hogy ha új városba megyek, ezzel kezdem. Ez ismét megerősödött bennem. Az ő szavain keresztül egész máshogyan ismertük meg ezt a várost, az otthonát. Sokkal szemlyesebb lett, és sokkal jobban értettük. Ezután jobban élveztük a városban sétálást is.

Azt viszon el kell mondanunk, hogy Belgrád a biciklisek rémálma.

Már a városba bejönni is életveszélyes volt, elhagyni szintén. Úgy tűnik az egyébként is agresszív szerb autósok legtürelmetlenebbjei ezekre az utcákra korlátozódnak, s nem meglepő, nincs is sok biciklis. A három nap alatt összesen négyet láttunk… s ebből kettő a saját tükörképünk volt a kirakatüvegekben.

Reméljük tetszett az írás, s élvezettel olvasod a kalandjainkat. Ha így van, s szeretnél nekünk örömet szerezni, arra kérünk, hogy támogasd az alapítványt, amely munkáját segíteni próbáljuk. Már egy sütemény ára is segít.

Az SOS Gyermekfalvak azért léteznek, hogy azok a gyerekek is szerető családban nőhessenek fel, akik ezt vérszerinti otthonukban nem kaphatják meg. Kérünk támogasd őket!