Az első pár nap leírása: Kalandjaink Dél-Szerbiában I.

Anadalucianiš

Az előző napok után kicsit félve csöngettünk be a vasárnap esti hosztunkhoz. Az utolsó pillanatban jelentkeztünk be hozzá, és a fényképei alapján voltak fenntartásaink. Rendezetlen szakadt házat vártunk, ahol egy hosszúhajú hippi nyit ajtót, amin marihuana füst árad ki.

Nem tévedhettünk volna nagyobbat.

Viktor Erasmus+ ösztöndíjas a niši egyetemen, de eredetileg egy önkéntes program keretében érkezett és dolgozik a városban. Felzárkóztató programokat, kreatív foglalkozásokat szervez helyi fiataloknak. Vagyis szervezne. Szomorú volt hallani, hogy a szervezet, aki foglalkoztatja nem használja ki sem az idejét, sem a benne rejlő potenciált.

A hétfői napot együtt töltöttük a városban sétálva, kutyájával, Gatóval.

Gato már 10 éves és Viktorral együtt beutazta egész Európát. Az utcán a már sokat tapasztlat eb magabiztosságával sétál, flegmán, öntudatosan, csak arra figyelve, ami őt érdekli. Mit neki a dudáló autók, az utána acsarkodó láncos kutyák; ő csak megy a maga orra után. Mi közben remek beszélgetésbe mélyedünk Viktorral, s élvezzük, hogy végre olyan társaságunk van, akivel igazán mélyre nyúlhatunk a körülöttünk lévő világot kutatva, mert meg van hozzá mind a tudása, mind a közös nyelv.

Niši napok

Nišbéli kalandunk azonban csak ezután kezdődött igazán.

Pár héttel ezelőtt feltettem egy hirdetést a Couchsurfing niši oldalára, hogy szállást keresünk 2-3 estére. Egy nappal később törött angolsággal, de annál lelkesebben válaszolt erre Boki, hogy elolvasta az egész blogunkat, hogy nagyon tetszik neki, amit csinálunk és kért, hogy lakjunk nála. Hogyan is lehet erre nemet mondani?!

Leírásából kiderült, hogy Nišben nagyon népszerű a Couchsurfing, s az abban rélsztvevő tagok rendere összejárnak. Az volt a terv, hogy ezt a három napot is ilyen szellemben töltjük: városnézéssel, közös főzéssel, beszélgetéssel. Arra számítottunk, hogy sok emberrel fogunk találkozni.

A szállásunk Bokinál volt, aki épp most töltötte be a negyvenet, s édesapjával, az imádnivaló Zorannal él, valamint húgával és az ő kislányával. Ide fogadtak be minket, s osztották meg velünk az életüket. Boki még a hálószobáját is felajánlotta nekünk, amit nem volt lehetőségünk nem elfogadni.

Az velük együtt töltött két és fél napban valóban nagyon el voltunk kényeztetve: reggel kávé várt az asztalon, aztán közös piacozás, ami után első nap Boki fantasztikus ebédet készített nekünk: sertésszeletek zöldséges gombás szószban, friss salátával, sajttal, kenyérrel. Igazi szerb ebéd, azonnal fel is ugrott a legfinomabb-dolog-amit-az-út-során-ettem listám élére. Délután kávézás a városban, és séták, ahol az összes szembejövő ismerősnek be lettünk mutatva.

Másnap újabb piacozás következett, ami után mi főztünk: csirkepaprikás nokedlivel és tejfölös ubisali volt a menü, desszertnek túrógombóc, miközben Palya Bea szólt a háttérben.

Boki mindenkit ismer, mindenről tudja, hol érdemes beszerezni.

Ennek köszönhetően vettünk magunknak egy zacskó frissen pörkölt és őrölt török kávét, a legjobb helyen – vagyis vettünk volna, ha a tulajdonos engedi kifizetnünk.

Első este pedig az eddigi legkalandosabb vacsoránkat kaptuk: Boki bevezetett minket egy helyi henteshez, ahol persze csakis a legjobb húsok vannak. Itt választottunk magunknak kolbászkákat, amit hátul elkezdtek sütni nekünk. Mi eközben a szomszédos pékségben beszereztük a friss bucikat hozzá, ha akartuk zöldséget a zöldségestől, és mustáros majonézt a közértből. Mindezzel visszaérkezve a henteshez ők összeállították nekünk az egészet, és 100-100 dínárból meg is volt a valaha volt legfinomabb paprikáskolbászkás-mustáros hamburgerünk.

Napközben megnéztük a város erődjét és hallottunk az ott tartott fesztiválokról. Kávéztunk, és újabb ismerősökkel futottunk össze.

Az estéket barátokkal töltöttük, találkoztunk a remek Veljával és tündéri barátnőjével, Jelenával.

Ugyancsak találkoztunk Alival, aki szerb feleségének családját látogatta Dubaiból. Alit nem sikerült megkedvelnünk, de maradandó emléket szerzett nekünk a közösen eltöltött este egyik jelenetével. Ő is Boki vendége volt pár órára, ott ült velünk a kopott kanapén a cigarettafüstben, a drága szövésű farmerjában és a hófehér Tommy pulóverében, kezében a hatos ájfonjával, itta a felkínált rakiját és megállás nélkül beszélt és beszélt és mindenkinél mindent jobban tudott. Egy ponton pedig elhagyta a száját, hogy

Jó végre Nišben lenni. Itt legalább normális árak vannak, nem úgy mint Belgrádban.

Mint mondtam, Ali karakterét nem felejtjük el hamar. Azon viszon elgondolkoztunk, vajon mi is ennyire kilógunk-e a környezetünkből. Valószínűleg most még igen, de reméljük a következő párezer kilométer megkoptatja annyira a TNF dzsekiket és Salomon cipőket, hogy csak a szakavatott szemek lássák, mit is viselünk. (A laptopjainkon már indulás előtt leragasztgattuk a márkajelzést.)

Ezekkel telt tehát ez a három nap. Sétálgatás, beszélgetés, főzés, ismerősökkel találkozás. Kedvesség és vendégszeretet.

Ez azonban csak a felszín volt.

Összességében nem sokat csináltunk, a városban sem láttunk sok mindent, mégis ez a három nap volt az eddigi legmeghatározóbb az egész utazásunkban és nagyon mély nyomokat hagyott bennünk.

Vendéglátónk, Boki, munkanélküli. Ahogy a nővére is. Mindkettőjük számára édesapjuk nyugdíja biztosítja a megélhetést; most még. Azok, akikkel napközben találkoztunk, szintén így élnek. Fix munka nélkül, napról napra. Délelőtt kávézókban isszák az első kávét, beszélgetnek, ujjaik sorra sodorják az olcsó dohányból a cigarettákat. Aztán ebéd előtt előkerül az első üveg sör (kétliteres, műanyag palackban, az csak 186…), s ezzel lassan oldódik a reggeli órák nyomasztó komorsága. A késő délutáni órák jókedvűek és aktívak, koraestére azonban vagy kerül újabb két liter sör, vagy visszatér a letragia, a tehetetlenség, a beletörődés. A napközben eltervezett dolgok már nem olyan fontosak, s így meg sem valósulnak.

S valóban nem sok kilátás van ebből. Ha jön a nyár, talán jobb lesz. Kezdődik a szezon, s akkor el lehet menni dolgozni. Talán Görögországba, felszolgálni. Ha lesz munka. Majd egyszer Angliába.

A közös nyelv hiánya, s a helyzetünk és mentalitásunk beli különbség megakadályozott, hogy igazán mélyre ássunk, hogy jobban megértsük ezt az életet, és tehetetlennek éreztük magunkat. S mindeközben a vendéglátónk amikor csak tudott kiszolgált minket, és ragaszkodott hozzá, hogy valóban vendégül lásson, hogy gondoskodjon rólunk, utazókról.

Amikor elköszöntünk, tele voltunk egymásnak ellentmondó érzésekkel és gondolatokkal, amik mostanra sem oldódtak fel mind, s azt éreztük vagy sokkal több időt kellett volna ezen a helyen töltenünk, vagy sokkal kevesebbet.

Prokupje

Felszabadító érzés volt kigurulni Nišből, magunk mögött hagyni a várost, a cigarettafüstöt, és élvezni, ahogy a menetszél mossa át a tüdőnket, a fejünket és lassan rendezi kezdi a gondolatainkat.

A napi útvonal mentén még egy nagyobb megállót iktattunk be: Prokupjét.

A városka mindkettőnkben fura nyomot hagyott. Valamiért ellenségesnek éreztük, annak ellenére, hogy csupa jó dolog történt. Voltunk a piacon, ahol Zsolt kapott ajándékba egy almát (Zsófi ennek nagyon örült, mert Zsolt legutóbb amikor egy piacon vadászott kedvességre, egy szál ingyen cigivel tért vissza), s valahányszor magára hagytam Zsoltot, hogy beszaladjak egy boltba (számszerint háromszor), mire kijöttem ő már diskurzusban volt egy kedves érdeklődő úrral, s az utazásunkat tárgyalták.

De mégis, valami megfoghatatlan érzés volt bennünk, hogy nem vagyunk biztonságban, hogy az emberek kicsit túl közel jönnek hozzánk. Folyamatosan rajtatartottuk a szemünket a csomagjainkon, s ebédre is egy félreeső helyet választottunk: a csöndes kis Општински parkot.
Az ebéd a szokásos volt: friss kenyér, szalonna, egy darab kolbász. A piacról idényzöldségek: saláta, retek, újhagyma. Plusz a kincsként őrízgetett pirosarany maradékunk.

Fél órával később, teli hassal már úton is voltunk Kursumlijába a szállásunk felé. S bár furcsán éreztük magunkat Prokupjében, azt nagyon kedveltük, hogy az egész város igényes falfestményekkel van díszítve. Ebből meg is mutatunk néhányat:

Prokupljéből kigurulva még bőven volt időnk sötétedésig, s mivel Zsófi bal térde rendetlenkedni kezdett, sétakerékpáros tempóban haladtunk tovább a napi végpont, Kurlsumlija felé.

Mindkettőnknek jól esett ez a pár óra, hogy megosszuk a délelőtti gondolatainkat az elmúlt napokról, a Couchsurfingről, erről a fantasztikus közösségről, amely lehetővé teszi, hogy becsöppenj valakinek az életébe, s ami nyomán újra és újra tanulunk, tapasztalunk valami igazán emberit.

Reméljük tetszett az írás, s élvezettel olvasod a kalandjainkat. Ha így van, s szeretnél nekünk örömet szerezni, arra kérünk, hogy támogasd az alapítványt, amely munkáját segíteni próbáljuk. Már egy sütemény ára is segít.

Az SOS Gyermekfalvak azért léteznek, hogy azok a gyerekek is szerető családban nőhessenek fel, akik ezt vérszerinti otthonukban nem kaphatják meg. Kérünk támogasd őket!